péntek, május 29, 2009

                                                       Pusztai Péter fotója

Értesítem a kapitalizmust

 

Ezúton értesítem a kapitalizmust, hogy bizony, valami el van szúrva. Más, nálamnál neveletlenebb fickók bizonyára vásottabb, útszélíbb, válogatás nélkülibb szavakkal hívnák föl a kapitalizmus figyelmét arra, hogy valami el van szúrva. Én fínom vagyok. Épp csak megemlítem, hogy valami csakugyan el van szúrva. Például azt vettem észre, hogy városunkban eggyel több a bank, mint amennyire szükségünk lenne. Csupán eggyel van több, nem kettővel, de ez épp elég ok arra, hogy figyelmeztessem a kedves kapitalizmust. Emberekről is szokták mondani, hogy eggyel több, vagy eggyel kevesebb  kerék forog az agyukban. Mert azt azonnal észre lehet venni az embereken, pedig azok sokkal bonyolultabb szerkezetű alkotmányok, mint  a bankok. Ha valakinek eggyel több a kerék a fejében, akkor például túlságosan sokat beszél haszontalan és érdektelen dolgokról, még gesztikulál is az unalmasságához. Van, aki saját, sületlen viccein nevet, vagy azt sem lehet tudni, mit akar mondani. Akinek pedig eggyel kevesebb a kereke, az hallgat akkor is, ha kérdezik, meg nem szólalna a világért se, csak elnéz valahová, a semmibe. Furcsák az emberek, alig találni valakit, akinek pontosan annyi lenne a kereke, amennyi szükséges ahhoz, hogy ne idegesítsen, vagy ne untasson másokat. A bank, az más. A bank pontosan ki tud számolni mindent. Talán még azt is ki tudná számolni, hogy hány bankra van szüksége egy városnak. De meglehet, nem számolja ki, csak a pénzzel törődik. Az a dolga. A kiszámolást reábízza a kapitalizmusra, abban megbízik. Vakon. Aki pedig nyított szemmel jár a városban, azonnal észreveszi, ha eggyel több a bank, mint amennyire szükség lenne. Vagy ha eggyel kevesebb. Én, ha azt látnám, hogy eggyel kevesebb van, akkor is szólnék azonnal, figyelmeztetném a kedves kapitalizmust, hogy baj van. Sőt, reá is mutatnék egy csinos kis zöldséges boltra, hogy né, oda egy gyönyörűséges, takaros bankocskát kellene nyítani, aranyos lakattal, fel, s alá járkáló, mosolygós őríző emberrel, aki fegyvernek látszó tárgyat lóbál a kezében. A káposztafejeket, a murkot és petrezselymet csak árulják egyebütt, ne itt, a központban, ahol épp hiányzik egy bank.

 

Ezúton értesítem a kapitalizmust, hogy bizony, egyéb is el van szúrva, nem csak a bank. Például légy esett a tejbe. Azért esett légy a tejbe, mert például az én falumban a kifejt tejet csak akkor veszik át az erre hivatott hatóságok, ha kedvük tartja. Ott a tej, nem kell senkinek, hát persze, hogy beleesik a légy. Az ember nem azt várná el a kapitalizmustól, hogy ne törődjék a kifejt tejjel. Épp a minap mesélte két falumbeli ember, hogy fontolgatják, érdemes-e egyáltalán tehenet tartani. Mert ugye, manapság a tehén nem igavonó állat, a tejéért tartják, de ha nem kell a tej, akkor minek a tehén ? Csak csodálkozni tudok azon, hogy ez az apróság elkerüli a kapitalizmus figyelmét. Vagy azt várja a kedves kapitalizmus, hogy én szóljak neki ? Rendben van, szólok, de akkor elvárom azt is, hogy figyeljen reám, ne soroljam föl állandóan, hogy hol és mi van elszúrva. Ameddig még fínom vagyok. Mert más, nálamnál neveletlenebb fickók durvábban figyelmeztetik a kedves kapitalizmust, hogy nem erről volt szó. És jól tenné a kedves kapitalizmus, ha időnkint megnézné, miről is volt szó. Akkor, amikor olyan nagy lendülettel harcoltak a széles népi tömegek érette, boldogságukat remélve tőle, szép jövendőben bízakodva.

kedd, május 26, 2009

                                             Pusztai Péter fotója

Filozófia

 

Az égvilágon a minden,

s a semmi az égvilágon

ott fönn és itt lenn,

rokonok valamilyen ágon.

 

Mit hoz a szél és mit visz el,

marad-e lábnyom ?

Piciny pecsétet csak visel,

amit az idő rányom...


csütörtök, május 21, 2009



Világszerte

 

Ha szomorú vagyok,

világszerte vagyok szomorú,

nem helyileg, itt-ott,

s bizonytalanul,

mint a záporok.

 

Ha szomorú vagyok,

nem vagyok magamnak ura,

hiába röpít magasba,

mit rámtukmálnak,

a kulrúra.


kedd, május 19, 2009



 

Made in

 

Három lépcsőfokot valahogy összetákoltunk, már azt hittem, lesz egy kis nyugodalmam. Nézi a szakember, csípőre teszi a kezét és azt mondja, ez nem munka. Ide szegőléc kell.  Kétméteres. Vegyen kettőt, hogy biztos legyen.

Megyek nyomban a szaküzletbe, nekem az semmi, már egészen jól tudom taszigálni a nikkeles szekeret, nagyjából megtanultam, mi merre van. Szegőléc, szegőléc... Megvan. Szép két szegőléccel megyek a pénztárhoz, kedves asszony villant egyet valami kis masinával a szegőlécek sarkain, ahol az ár van föltüntetve. Azt mondja, na, maga jól bevásárolt, hatszázezer régi pénzben ez a két nyomorult léc, szimpla fenyőfából van, nem aranyból, tudja, miért ilyen drága ? Megmondom magának. Azért mert reá van írva, hogy Made in Austria. Csak ezért. Üssem be a kasszába, vagy ne üssem ? Mondom, hát üsse, nincs mit csinálni.

 

A szakember nézi a két szegőlecet, néz engem, azt mondja, hát maga mit vett ? Ez ide nem jó. Né, belemegy az ember körme, ide puha fából hiába teszünk szegőlecet. Ez fenyő. Ha bükk lenne, vagy tölgy, az más. Csak megjegyzem, mennyiért vettem őket, most mit csináljak ? Vissza kell vinni, mondja.

 

Megyek, viszem a két szegőlecet, tolom a nikkeles szekeret a két semmi-léccel, s a nyugtával. Szerencsére nálam a személyi igazolványom, mert azt is kérik a jegyzőkönyv fölvételéhez. Hogy visszavegyék a két szegőlecet.  Olyan jó, tapasztalt-arcú, közönyös ember a jegyzőkönyv írója, csak úgy megkérdem, miért ilyen drága ez a két léc, ha meg nem sértem... Azt feleli, mit gondolok, ingyen hozzák el ide Ausztriából ? Most, a válság idején ? Aztán mit gondol, miért van reáírva, hogy Made in ? Ez a fenyő nem itt nőtt fel a Hargitán, vagy a görgényi havasokban. Olyan helyen nőtt fel, ahol az erdőket megbecsülik, tisztán tartják, ezt is nekünk kell megfizetni. Hogy miért nem árusítunk hazai fenyőből készült szegőlécet ? Azt tessék megkérdezni az Uniótól. Menjen el szépen Brüsszeleszbe, süssön nekik pityókát, hátha megmondják, miért hozzák máshonnan a szegőlecet. Vagy menjen el egyenesen a globalizációhoz, kérdezze meg tőlük. Én a maga helyében ezen nem rágódnék. Elmennék egy asztaloshoz, adna magának ajándékba is két ilyen szegőlécet.

 

Most ismét lefényképeztem a padlásteret. De más szögből fényképeztem le. Olyan helyről, honnan az a három lépcsőfok nem is látszik. Nem akarom látni a lépcsőt. Ez már nem is más szög, hanem más szempont. A Made in reányomta az ő bélyegét a szempontjaimra is.


hétfő, május 18, 2009



Van-e élet a tetőtérben ?

 

Máris megmondom tisztán : nincs. Nincs élet ebben a tetőtérben. Csak a nagy csönd és a nagy fehérség van. Pedig még egy kis virágot is tettem egy párkányra, zöld cserépben. Pedig ha végignézek a cikkcakkos fal mellett, még el is nevethetném magam a Benczédi-szobrocskák láttán. De nincs nevethetnékem ebben a nagy fehérségben. Nincs élet idefönt. Pedig a nyitott ablakokon benéznek a gerlék, s más kiváncsi természetű madarak, kürtök és klarinétok hangja száll ide a Filharmónia próbaterméből, berepülnek az elnyílott meggyfavirágok szírmai, de élet, az nincs. Mióta magamra hagytak az építők, odalett az élet a tetőtérből. Milyen szép volt, amikor megkérdeztem tőlük, fiúk, főzzek-e egy jó kávét, amire ezt válaszolta valamelyik: -Hát azt hittem, az előbb odament... Ezt válaszolta. Nem azt, hogy legyen szíves, vagy biza, az jó lenne. Jókat mondtak ezek az emberek, heccelték egymást, s engem is. Élet volt itt. Most csak a nagy fehérség vesz körül, a nagy tisztaság és a nagy rend. Nem vagyok én ezekhez szokva. Ebben a nagy fehérségben valósággal kiszáradt, sápadtarcú lett az élet. Én akartam, én terveztem ezt a nagy fehérséget. Azt hittem, jobb lesz majd tőle a hangulatom. Nem lett jobb. Nem való ez nekem. Hiába nevezem néha szépnek, meghittnek, nem nekem való. A lentiséghez, a szürkeséghez idomultam egy életen át, s most tessék, itt vagyok, ahol ritka a levegő.

Élnek a földön madarak is, akik mindig alacsonyan szeretnek szállani... 

kedd, május 12, 2009



Padlásegyetem

 

Soha nem tudhatja az ember, kitől kapja el a náthát, a szamárköhögést, kiről pattan reá egy bolha, vagy kitől tanul meg valami olyan okosságot, amire nem is számított. Itt van például egy Moldován nevű ács, valamit kalapál a padlásomon. Gondoltam, fölmegyek hozzá, megnézem, mit tud annyit kalapálni, amikor szerintem ott már nincs semmi csapkodnivaló. Különben is szívesen megyek föl oda, nem csak azért, hogy lássam, mit rontottak el a fütyörésző kőművesek,  hanem inkább a beszélgetésért. Szeretek ezekkel a kétkezi munkát végző emberekkel beszélgetni. Szóval itt van ez a Moldován nevű ács, azt mondja, egy szarúfát meg kell fordítani, mert nem jól van téve. Kérdem, miért nincs az jól téve, mert  nem találok benne semmi kivetnivalót. Így kezdődik a mai padlásegyetemi óra :

 - Sokan nem tudják, hogy például egy kapuzábét, kertsast, vagy szőlőkarót miképpen kell a földbe ásni. Úgy-e, ahogyan az a fa kinőtt a földből, vagy fejjel lefelé fordítva. Hogy ne szívja fel a vizet a talajból, ne rothadjon ki olyan hamar. Szóval maga se tudja. Csak találgatja. A jó szőlősgazdák például tudják, hogyan kell, csak azt nem tudják sokan, miért kell a szőlőkarót fejjel lefelé fordítva verni be a földbe és nem fordítva. Csak találgatják. Ha nem haragszik, most megmagyarázom magának. Az élő fa fölszívja a vizet a talajból, eljut a nedv a magasban lévő levelekig, mert a fának a sejtjei úgy vannak megalkotva, mint valami kis szelepek. Engedik a vizet fölfelé, de el is zárják az útját lefelé. A fa, ha már nem is él, a sejtjeinek a tulajdonsága megmarad. Ha például ennek a szarúfának a vége hómenéskor, nagy esőzések idején vizet ér, de a növésével ellentétesen van fölrakva, akkor abban a fában nem terjed tovább a víz.. Ez a fa természete.

 

Sokat gondolok mostanában a fa természetére. Mert valahogy így van az ember természete is megalkotva. Amiképpen felnő az ember, csak úgy tudja továbbvinni szokásait, hajlamait, szellemi tótágas-helyzetben megreked benne minden, marad olyannak amilyen. Talán ezért van az, hogy nagy társadalmi változások idején nem tudjuk, mit kezdjünk magunkkal. Még a szabadságunkkal sem tudunk mit kezdeni, ha nem vagyunk hozzászokva. Aki rabságban nőtt fel, szabadulása után önmagának keres valami önkéntes rabságot, magányba, vagy munkába menekül, kínlódik tovább. Ezt diktálják a sejtjei, a génjei, nevezhetjük bárminek, ezt diktálják. Azt hiszem így van ez a történelemmel is. Ahogyan eddig jött, úgy is megy tovább. Az idők végezetéig.


csütörtök, május 07, 2009



Micsoda elmék

 

( Lászlóffy Aladár emlékére )

 

Föl-alá jár az emberiség,

hátratett kézzel, mint aki fontos,

oda se figyel soha, mi ég,

mi fordul meg gyönyörű agyakban,

Istenem, micsoda elmék

járnak közöttünk mindég,

akárcsak pont most,

amikor jobban tenném,

ha a csöndesekre figyelnék,

az árnyékban maradókra,

Istenem, micsoda elmék

roppannak össze hirtelen,

ha jön valami balga óra,

illene talán legalább intenem,

ha valaki nem venné észre :

egy világ csúszik ki alóla,

szólnom kellene, lennék eretnek,

bocsássuk meg neki,

hisz nem  tudja, kit is temetnek.


kedd, május 05, 2009



Flekkensütés a Deák-téren

 

Hajnali öt óra „ magasságában” várom a kőművest, aki az elmúlt hét szerdájának a magasságában igérte, hogy eljön ismét, de nem jött el. Én ezt már akkor sejtettem, amikor megigérte. Egy hét ide, vagy oda, az magának mit számít, ugye, Feri bácsi, mondta tegnap a telefonba, de neki közben elromlott az autója. Sejtettem, mert csakugyan nehezen indult, s füstölt is a motor, amikor készült hazamenni a falujába. Ő maga is nehezen indult el akkor, előbb jól kikérdezett az autómat illetően. Az első kérdése az volt, hogy eladom-e, s van-e benne gyipiesz. Mert ha nincs benne gyipiesz, akkor bizony keveset ér az én autóm. Az ő falujában már a kapun sem megy ki egy igazi autós gyipiesz nélkül. Még a szomszédja házáig sem megy anélkül, mert ugye, tudja, hogy van ez, Feri bácsi...Ma már... Szóval várom őt nagyon. Főleg azért várom, mert   valósággal hiányzik a jelenléte, s főleg az a beszélgetés, amit mi ketten le szoktunk folytatni. Most, ha csakugyan megérkezik, biztos vagyok abban, hogy ilyenformán kezdi : - Na, hogy telt a május elseje ? Hol flekkenezett a család ? Csak nem itt történt a flekkensütés, a Deák-téren ? Mert amint látom, a maga udvarán flekkensütés volt, még ott van a kiégett szén a rakott téglák között. A fal mellett. És fölötte ott van a tábla is, melynek fölirata szerint ez a hely nem más, mint a Deák Ferencz-tér, tizenegy szám. Na, ez jó vicc ! Hogy is jutott magának az eszébe ilyesmi ? Ki se mozdul az advaráról, s máris ott van a Deák-téren ! Jó vicc ! Már meg ne haragudjék, de normális embernek ilyesmi eszébe sem jutna. Tudja, a normális embereknek nem sok sütnivalójuk van, s amijük mégis van, azt olyan unalmasan adják elő, hogy meghallgatni is rossz. Én például nem is tudok egészen odafigyelni a normális beszédekre, valahogy elmennek a fülem mellett a normális szavak. Ez a maga Deák-tere önmagáért beszél. Minek mászkálni a világban, keresni egy jó flekkensütő helyet a hegyek között, a patakok partján, cipelni mindenféle cókmókot, amikor csak egy jó ötlet kell, s az ember, ha akarja, ott flekkenezik a Deák-téren, egy szép völgyben, hegytetőn, vagy ahol jónak látja. Ez jó vicc. Jó ötlet. Pont olyan jó, mint a maga padlása. Ahol eddig dolgoztunk. Elmondtam otthon a feleségemnek, hogy néz ki a maga padlása, hát nem jött el megnézni ? Még le is ült valami hokkedlire és hallgatott. Csak otthon szólalt meg. Azt mondta, neki pont ilyen padlást építsek, de sürgősen, mert pont ilyent akar. Ilyen cikkcakkosat és hófehéret. Oszlopokkal. Ferde oszlopokkal. Legyen benne minden fehér és ferde. Emlékszik arra, hogy másnap le is fényképeztem azt a padlást. Még szóltam  magának, álljon ki a képből, hogy csak az oszlopok látszódjanak. Remélem, ezért akkor nem sértődött meg. Ha egy fehérnépnek megtetszik valami, akkor neki pont olyan kell. Nem lehet rajtuk eligazodni. Ha én azt mondanám a feleségemnek, hogy maga azokat az oszlopokat tiszta kényszerűségből hagyta meg, el se hinné. Hiába magyaráznám neki, azok tartják a régi ház tetejét, nem tervezte meg az oszlopokat senki. Így adódott. El se hinné. Neki ilyen oszlopok kellenek. Az asszonyokon nem lehet eligazodni, ez százas. Ha pedig  elmondom otthon, hogy maga a Deák-téren flekkenezett, pedig ki sem mozdult az udvaráról, énnekem jövőre meg kell építenem egy ehhez hasonló kandallót, s föléje oda kell tegyek egy táblát. Olyan fölírással, amilyent elképzel az én asszonyom. Mert mondom, ilyenek a fehérnépek. Most aztán törheti a fejét egy évig, hol is szeretne majd flekkenezni...Mi pedig szépen megépítünk nekik mindent. Mert ugye, ilyen az élet...


péntek, május 01, 2009



Dizájn

 

Erre a táblára az van fölírva, hogy Elekes Lajos tanszékvezető egyetemi tanár. Alumínium keretbe foglalva. Most tettem föl a házam falára. Ma nem volt jobb ötletem. Nem vagyok Lajos, de Elekes azért vagyok. Nem vagyok tanszékvezető, csak ülök egy széken, mint egy szimpla tanár. Szemben a fallal és nézem a művemet. Olyan, mintha bejárati ajtó lenne valamely egyetemen. De ez nem ajtó. Ezen nem érdemes kopogtatni, előtte lábat sem kell törölni. Ez egy fal. Két ablak között. Ez már nem is fal, mert százhúsz éves és leomolhat, amikor akar. De még nem omlott le és fehér. Magam meszeltem fehérre.  Ott van a meszelőszerszám is a tábla alatt, valami effélével meszeltem, évekkel ezelőtt. Nem vagyok szobafestő, se kőműves, se ács. De szobát festek, falakat igazítok, lépcsőt, karzatot ácsolok. Most épp fényképezem ezt a falat. De nem vagyok fénylépész sem. Csak épp vagyok. Úgy teszek, mintha gondolkodnék. A művemről, melynek azt a címet adtam, hogy Dizájn. Máris eszembe jutott valami. Egy híd jutott eszembe, amit valahol az Óceánon túl láttam. Egy nagy országban. Nagy hidat láttam egy nagy folyó mellett. Ezen a nagy hídon nem lehetett átkelni a nagy folyón, mert úgy építették meg, a folyóval párhuzamosan. Dísznek. Látványnak. Dizájn volt az is. Nem volt jó semmire. De dizájnnak jó volt. És eszembe jutott egy betonból öntött lépcső is, amit itthon láttam, egy állomáson. A lépcső fölé az volt fölírva, hogy ez a lépcső nem a padlásra vezet. Csak ennyi. Hogy hová vezet, az nem volt fölírva. Sokszor törtem a fejem ezen a fölíráson. Mi lenne, ha például egy útjelző táblára nem azt írnák reá, hogy merre vezet az út, hanem azt, hogy merre nem vezet ? Mondjuk, ilyenformán : „Nem erre van Szováta.” Vagy :” Csíkszeredába nem erre kell menni „...Aztán találja ki az ember, hogy merre menjen. Ha egyáltalán menni akar valahová. Találja ki. Miért kell mindent az emberek szájába rágni ? Vagy kérdezősködjék útközben, ha van kitől. Kérdezni nem szégyen. A kérdő útját nem veszti. Mire valók ezek a bevált mondások ?  És mire való a dizájn ? Az olyan dizájn, ami se szép, se jó nem akar lenni ? Akárcsak Júlia a nótában ? Mire való ?

 

Ez az én mai alkotásom se ér a világon semmit. Sok olyan alkotást ismerek, ami ugyancsak nem ér a világon semmit. De azért alkotják őket. A művészek állandóan törik a fejüket, hogy mit alkossanak. Mert szeretnek alkotni. Csak úgy, az alkotásért. Szenvedélyből. Mint amiképpen olykor csak a menésért megy az ember. Eljutni nem akar sehová. Csak menni. Ez is valami. Semmit sem szabad lebecsülni, ami első látásra teljesen fölöslegesnek tűnik. Akkor se szabad, ha százszori látásra is annak tűnik. Mert előfordulhat, hogy eszünkbe jut róla valami. Ami fontos. Vagy fontosnak tűnik. Mindegy. Ki tudná eldönteni, mi fontos és mi nem ? Sokszor az a legfontosabb, hogy ebben a törődéses, ideges világban az ember hirtelen elmosolyodjék. Mint például én most, amikor a teljesen fölösleges, haszontalan  alkotásomra tekintek...


( A nagyításért kattints a képre )