kedd, június 30, 2009

Pusztai Péter felvétele


Apám durcás titkárnője


A nőkkel baj van.

Mindig baj volt a nőkkel. A titkárnőkkel különösen. Még elképzelni is szörnyűség, mekkora gondban lenne apám, ha élne, s most kellene indulnia a frontra. Mármint Brüsszelbe. Mert ugye, most ott van a front. Oda költözött. Ott harcolnak a derék hazafiak országaikért, nemzeteikért, egész Európáért. Ott küzdenek. Nem szibériában, ahol apám legutóbb küzdött, teljesen fölöslegesen. Mert úgy jött visza arról a harctérről, vesztesen, rongyosan, megalázva és szégyenkezve, mint a kis Napoleon Borogyinó után. Nagy gondban lenne most apám, ha Brüsszelbe kellene indulnia, csupán a titkárnője kiválasztásának dolgában is. Úgy tudom, titkárnő nélkül ma, brüsszeli hazafi harcolni se képes, annyira megváltozott a harcmodor. Törhetné a fejét, milyen titkárnőt válasszon magának, szőkét-e, vagy barnát, tompa legyen-e néki az orra, vagy fitos, mihez értsen inkább, a kávéfőzéshez, hagy a telefonáláshoz. Ha szibériába indulna ismét, akkor könnyebb lenne a dolga. Akkor föltenné néki a kérdést, hajlandó-e véle gyalogszerrel elsétálni Székelykeresztúr központjából a gyergyói havasokba, pontosabban a tölgyesi hegyekbe. Zuhogó esőben és sárban. Ha igen, akkor jó. Megnyugtatná, nem kell néki cipelnie semmit. Ő magával viszi a harctérre indulók teljes fölszerelését, a derekára szerelt hadi- ásótól a felgöngyölített pokrócig. És megnyugtatná afelől is, hogy ha majd reájuk omlik az erdei föld egy bomba, vagy grántát becsapódásakor, lesz neki gondja reá, kiszabadítja, lepallja róla a földet. S a port. Csak legyen véle, nézze végig, amint újabbnál újabb lövészárkokat ás, jövőbe vetett hittel, fütyörészve. Csak éppen durcás ne legyen. Ezt előre kikötné apám, durcás titkárnő nem kell neki. Olyan kell, aki szó nélkül nyálazza meg neki a tintaceruza végét, amikor ő levelet ír a frontról anyámnak. Aki nem panaszkodik, ha a tintaceruza összemaszatolja ajakán a friss rúzst, meg más, efféle semmiség miatt. Aki akkor se panaszkodik, amikor beáll a szibériai tél, s a hőmérő higanyszála valahol ott jár a harminc és negyven fok körül. Mindegy, hol jár, nem kell azt nézni, különben se lehet látni szinte semmit a szemöldökükre fagyott zuzmara miatt. Szóval, durcás titkárnő nem kellene apámnak, ez bizonyos. Különben lehetne akármilyen, csak épp durcás ne legyen.

Mindig baj volt a nőkkel.

Ha most apámnak Brüsszelbe kellene mennie, harcolni persze, nemes ügyekért, titkárnőnek először is jó hazafias érzelmű hölgyet illene kiszemelnie. Mert apám az volt, jó hazafi. Ezt az állításomat azzal is meg tudnám támasztani, hogy apám nem várta meg, hogy őt megválasszák, mondjuk közkatonának, s csak azután ment a frontra harcolni. Minden választás nélkül elindult a harctérre. Amikor hívta őt a haza. Odahagyott marhát, ekét, boronát, gyülekezetet, családot és szomszédokat, minden mandátum nélül. Csak úgy, hazafiságból. És persze, muszájból is. Ezt nem szabad tagadni. Nem lenne szép. De maradjunk a nőknél. Honnan lehetne ma jó, hazafias titkárnőt előkeríteni, akinek az érzelmeibe nem a divat tette be legelőbb a lábát, hanem a tiszta hazafiság ? Aki ha a kezébe vesz egy fénylő gémkapcsot, azt úgy fogja meg, mint jó katona a szépen megtisztított fegyverét ? Aki nem bánik durcásan a fölhalmozódott iratcsomókkal, zúgolódva, jaj, ezt is el kell még intézni ? Mert egy fiatal hölgy manapság például példát se nagyon lát arra, hogy milyen egy jó hazafi. A repülőgépből kiszálló nyeszlett, nyakkendős képviselőről nem lehet tudni, mi lakozik a lelke mélyén. Mint amiképpen ezt a pocakosról sem lehet megállapítani. Még a cipőjük is egyforma : fényes. Mindkettőnek mosolygós az orcája. A boldogságtól. Hogy itt lehet, Brüsszelben. A fronton. Hogy harcolhat érettünk. Megválasztottuk. Annyi sok más ember közül. Pont őt . Persze, tudom, lehet valaki jó hazafi, akár megválasztották, akár nem. Csak az nem világos, miképpen lehet harcolni boldogan, indulatok nélkül. Vidáman, mosolygós orcával... Én nem tudnék. Ha valaki reámlő, ha a hazámat akarja elvenni, akkor én képes vagyok visszalőni. Talán. Akkor van reá okom. A puskalövést nem lehet félremagyarázni. Harcolni könnyedén, közömbösen, mosolygós ábrázattal ízléstlen. És nem szép. Annak nincs értelme. Aminek nincs értelme, abból a legjobb képességű titkárnő sem tud semmi értelmes dolgot magának kivenni. Akkor honnan tanulhatná meg, miféle ember egy jó hazafi ?

A titkárnőkkel különösen

sok baj van. Már most le merném fogadni, apámnak csakis durcás titkárnője lenne. Mást nem is találna, hiába keresné amerre a szem ellát. Ha Brüsszelbe kellene mennie. A frontra. Harcolni, persze. Mindannyiunkért. Csak durcás titkárnőt találna. Lehetne szép, karcsú, szőke, vagy barna, egy idő után elkezdene furcsán viselkedni. Amikor apám a harc hevében fölkapna az asztalról egy vastag dossziét, hogy azt mérgében kidobja az ablakon, mert véleménye szerint jogtalan követelések, vagy rágalmak vannak benne, a gyönyörű titkárnő halkan megkérdezné tőle, mégis, mit gondol, hol fogunk ma este vacsorázni ? Na, ez az ! Békidőben roppant nehéz tisztességesen harcolni. Amikor a népek kint járnak a tágas tereken, nagy, lombos fák alatt muzsikálnak a kóbor zenészek, s széleskarimájú, fehér kalapban bögyösen sétálnak a kiöltözött városlakó kisasszonyok, olyankor hogy veszi ki magát, ha valaki dühében, igazságérzetből, vagy hazafiságból kötegnyi papírral szórja tele az utakat, a fákat, s az autóbuszok tetejét ? Hogy vesze ki magát ? Márpedig apám ezt cselekedné. Ezt, mert hozzászokott a hadi helyzetekhez. Azt hinné, most is olyan a világ, mint amilyennek eddigelé látta. Ahol harcolnak, ott indulatok vannak, dübörgések és csattogások, hidak röpülnek a levegőbe, falak omlanak és valósággal földindulás közeleg. Ahol harc van, ott nincs békesség, se mosolygós, se közömbös arcok nincsenek. Ezt szokta meg. Ezért van sok baj a titkárnőkkel. Egy idő után furcsán viselkednek. Durcásak lesznek, finoman, de követelődzők. Ezt a hadi helyzetet ők nem ismerik. Az ő szép, formás fejecskéjükbe a holvacsorázás kérdőjelét rajzolta bele a békeidő.


vasárnap, június 28, 2009


Illusztráció : számomra ismeretlen művész rajza


Nem húzzák sokáig


Az olyanok, mint én, nem húzzák sokáig. Túlságosan beleélik magukat abba a gondolatba, hogy meg kell halni. Mondhatni állandóan ezzel foglalkoznak. Az elmúlással. Azt találgatják, mennyi van még hátra. Én például ma ünneplem az első, komolynak mondható műtétem második évfordulóját. Pont ma. Írtam is egy csinos, kis esemest a sebészprofesszornak. Azt írtam neki: köszönöm ezt a két évet ! Isten éltesse. Nem akartam fölhívni telefonon, mert tudom, mennyi a dolga. Esetleg fölhívom a második műtétem évfordulóján. Mert a második után azt kérdeztem tőle, doktor úr, ha megint baj lesz, akkor mit fogunk csinálni ? Azt válaszolta, fölvágjuk magát harmadszor is. Ha lesz kit...Hát ez az ! Föl is hívom, ha lesz, aki fölhívja. Mert az ilyenek, mint én, nem húzzák sokáig. Az ilyenek túlságosan bele vannak gabalyodva a kórházakba és a betegségeikbe. Rengeteg orvost ismernek személyesen és sok nővért és sok takarítóasszonyt, akik állandóan fényesítik a kórtermeket és a folyósókat. Még azt is tudják melyik vécének a lehúzóját nehéz fölérni, hol, melyik csap csepeg. Az ilyenek nem húzzák sokáig. Már odáig jutottak, hogy doktori nyelven beszélnek. Nem azt mondják a ráknak, hogy rák, hanem azt, hogy karcinóma. A képzettebbek egyenesen adenókarcinómát mondanak és még a súlyosság grádicsait is ismerik, tudják, hányadik fokozatú Los Angelesbe sorolták őket az onkológusok. Az ilyenek nem húzzák sokáig. Szerencséjük csak azzal lehet, ha tévednek az onkológusok, mert ugye, ők is emberek. Vagy tévednek a laboratóriumok, mert a legtökéletesebb műszerek is tévedhetnek. Főképpen azzal lehet szerencséjük, ha maga a rák gondolja meg magát és nem fejlődik tovább. Mert a rákok is sokfélék lehetnek. Vannak olyanok, amelyek képtelenek tovább fejlődni, nincs elegendő tehetségük a fejlődéshez, megrekednek ott, ahol vannak. Elindulnak fényesnek tűnő pályájukon és nem tudnak doktorálni, csak olyan szürke kis, jelentéktelen rákok maradnak. De vannak olyan rákok is, amelyek ugyan doktorálnak, de nincs kitartásuk továbblépni, önmagukat megvalósítani, nem fejlődnek. Az ilyenek csak csodálkoznak, hogy miért sugarazzák teljesen fölöslegesen, mert nem mennének semmire a növekedésükben, akkor se, ha őket nem sugaraznák. Ezek a tehetségtelen rákok. Az ilyenek sem húzzák sokáig. Elszáradnak, még mielőtt végeznének az emberrel. Én már csak ezekben kezdtem bízni valamennyire. A tökéletlen rákokban. Abban kezdtem bízni, hogy vannak tökéletlen rákok is a világon, olyan bugyuta , balkezes rákok, amelyek csak elkezdenek valamit, de befejezni nem tudják. Ezt a bizodalmat nem a kutatásaim révén szereztem. Ez a bizalom csupán a reménykedés szüleménye. Mert az ember állandóan reménykedik. Akkor is, ha titkon tudja jól, nem húzza sokáig.


péntek, június 26, 2009

Kép : Wikimedia Commons


Yellowstone


Yellowstone parkjában

emlékszem, egyszer

egy nagy fánál megálltam,

gondoltam, ha már itt vagyok,

nekitámasztom a hátam.


Képzeletben elnéztem innen

a Bucsin-tetőig, s tovább,

míg mások vitatták

a faóriás korát.


Nem szóltam közbe,

nem volt itt senki

nálamnál ostobább,

arra gondoltam éppen,

fából is születnek nagyok,

törekvők,

nálunk

belőlük készülnek

a teknők.


csütörtök, június 25, 2009




Felsőfokú tanulmányok


Van nekem egy ismerősöm, ha találkozunk, meg se merem kérdezni, hogy van. Félek, hogy elmondja. Hosszadalmasan, körülményesen mondja el. Nem is az időmet sajnálom, amit arra fecsérelek, hogy őt hallgatom, hanem azt a kicsi, maradék idegrendszeremet féltem, ami még véletlenül megmaradt. Mert ki fizeti ki a számlákat, ki bírja a sorbanállást, a szemét kivitelét, az anyakönyvi kivonat másoltatását, ha nem marad ezekre semmi idegrendszer ? De ez az én ismerősöm már meg se várja, hogy valamit kérdezzek tőle. Mondja magától, azt, ami éppen eszébe jut. Most például a lányával dicsekszik éppen. Ismerem a lányát, nyeszlett, butuska kicsi leányka, annyit se mernék reábízni, hogy két tojást vegyen, mert az egyiket biztosan elejtené, míg hazaér. Szóval most éppen róla beszél az apja. Azt mondja, felsőfokú tanulmányokat végzett a leányka, olyan iskolát végzett, ahol megtanították neki, miképpen kell megfogalmazni azt, hogy támogatásra, segítségre, ösztöndíjra, szóval pénzre van szüksége valakiknek. Ő pedig már úgy meg tudja fogalmazni a kunyerálást, hogy jönnek is a pénzek mindenfelől, csak legyen, aki megszámolja. És jó fizetést kap ezért, nagyon jót. Jobbat, mint ha elmenne dolgozni valahová, megvarrna egy inget, vagy megsütne egy karcsú piskótát. Mert kunyerálni, kéregetni, mások pénzéhez jutni tudni kell, ahhoz felsőfokú tanulányok kellenek. Ezt a tudományt ma már tanítják. Ez ma egy diszciplina, hogy elegánsan fogalmazzak. Diszciplina.

Az ócskapiac bejáratánál van egy függő, betonból való híd. Ezen a hidon minden vasárnap ott ül egy kéregető fiatalember. És mondja a megszokott kéregető mondatait. Van, aki megszánja, mert ő a kéregető szavaihoz a sebekkel tele lábát mellékeli. Ez a nyomorék, ez az üszkösödő láb az ő fogalmazványa. Előfordul, hogy egy hatósági közeg fölszólítja, menjen tovább, ne állja el az utat. Nem bünteti a hatósági közeg, bár meg is tehetné a törvény szerint. Ő is ember. Sokszor elgondolom, ez a kéregető fiatalember bizonyára nem végezte el azokat a bizonyos felsőfokú tanulmányokat, ilyen diszciplinát nem ismer, mégis eligazodik. Úgy, ahogy. Veleszületett ez a diszciplina, látszik rajta, nyomorék. Vajjon, aki jól megtanul kéregető beadványokat szerkeszteni, fogalmazni, nem a nyomorúságról terjeszt elő valamiféle bizonylatot ? Mert ha valamire pénzt kér másoktól valaki, akkor ez azt jelenti, nincs neki arra pénze. Vagy nincs elég. Abban viszont egészen biztos vagyok, hogy ezt a föltételezésemet meg lehet cáfolni. És meg is tudják, akik felsőfokú tanulmányokat végeztek. Cáfolásból. Ez is egy szép diszciplina lehet...


szerda, június 24, 2009




Körömvágás


Most telefonált anyám, ( Nokia 6110, középen egy gomb pirossal megjelölve ) hogy szombaton vigyem magammal a körömvágót, most ez a legfontosabb. Mondom, mama, ma szerda van, ráér, de azért kikészítem. Azt mondja, épp azért hívlak most, hogy ne készítsd ki, mert akkor elfelejted, hanem máris tedd be a zsebedbe, vidd magaddal mindig, bármerre jársz, nem nagy, nem nehéz az a vágó, nevezd ki erre a célra valamelyik zsebedet, ugye, a múltkor is elfelejtettél valamit, már nem emlékszem, mit felejtettél el, de te is mész neki a nyolcvannak, ilyenkor könnyen felejt az ember, ugye, apád is megmondta, Isten nyugosztalja, milyen fontos a körömvágás, még a pap se tud fölmenni a szószékre, ha nincs rendesen levágva a körme, ha élne, most más példát hozna föl, nem a papot, fölhozná például azt, hogy akik Brüsszelbe járnak, azok is rendben kell tartsák a körmeiket, mert különben megfájdulhat a lábuk, tudod jól, hogy a hosszú köröm kilyukasztja az ember zokniját, s még ennél is nagyobb bajt okoz, például begyulladhat a lábújja, piros lesz, mint a részegesek orra, a le nem vágott köröm miatt járni se tud az ember, még a dologkerülők is levágják a körmüket, mert különben a dolgot sem tudnák kerülni, apád ilyen példákat hozna föl, mert szeretett viccesen beszélni, hát te azt jól tudod, eleget tárgyaltátok ezt a témát a cementlépcsőn, vasárnaponkint, most is magam előtt látom, ahogy magyarázza, milyen jó az a körömvágó olló, ami a kezében volt éppen, valami Solingen volt, ha jól mondom, na, ugye, az is odalett valahová, azóta mindig csak kínlódom a körmeimmel, sokszor az sincs, aki levágja, az ember nem folyamodhat mindenért a szomszédokhoz, azoknak is annyi a dolguk, ki se látszanak a mindennapi gondból, én pedig már nem tudok lehajolni, hogy elérjem a körmeimet, örülök annak is, ha a pálcámat föl tudom venni, majd meglátod te is, mekkora nagy dolog, ha valaki nem éri el a saját lábát, majd meglátod te is, remélem meglátod, mert megéred az én koromat, nem könnyű ezt a kort megérni, látod, a faluban már csak egy ember van, aki idősebb nálam, a szomszédasszony, Borbélyné, már régen nem találkoztunk, el van húzódva ő is, keveset jár ki a kertbe, lehet, ki se tud járni, épp a minap temettünk egy velem egykorú asszonyt, az az eset is megviseli lelkileg az embert, máskülönben rendben volnék egészségileg, leszámítva a vérnyomást, azt nekem állandóan méregeti Éva, de a mérő se mér rendesen, csak az erdész mérője vált be, ezt az egész falu tgudja, de hát az erdész is kint van már a temetőben, neked se lehet jó a vérnyomásod, a múltkor is pirulát kértél a fejfájásodra, az attól volt, mi mástól lett volna, te csak viccelődsz a vérnyomásoddal, olyasmiket mondtál legutóbb, hogy megmérted, de nem használt, az ilyesmikkel nem szabad játszani, állandóan lehet hallani a rádiónban a vérnyomást, vedd komolyabban ezt a dolgot, nem vagy már gyermek, tedd a zsebedbe azt a kicsi körömvágót, ne készítsd ki, sokat erről most nem akarok beszélni, a telefonálás is pénzbe kerül, csak éppen emlékeztetni akartalak, ez most a legfontosabb...


kedd, június 23, 2009

Pusztai Péter fotója

Ki öltöztet engem ?


Most elmegyek és megmondom nekik őszintén, engem a feleségem öltöztet. Ha akarják, be is vallom, ahogyan az adót szokás bevallani. Kitöltök kérdőíveket és rubrikákat és mellékelem a nyakkendőimet. A cipőfűzőt is mellékelem. Ha útközben össze nem bogozódik. Mert szokása. És megmondom azt is, ha kérdezni találják, gyermekkoromban engem anyám öltöztetett. De csak vasárnap. Amikor templomba kellett menni. Hétköznap fölvehettem magamra akármit. Énnekem gyermekkoromban két öltözékem volt, úgymint : vasárnapi és miesnapi. Roppant könnyenöltöző természetű gyermek voltam, vasárnap fölvettem az egyetlen vasárnapi öltözékemet, hétköznap pedig az ugyancsak egyetlen miesnapit.

Ma már mondhatni kizárólag a feleségem öltöztet engem. Amikor itthon van. Most például épp nincs itthon. De azért elmondom, miképpen öltöztet engem a feleségem. Egyszerűen. Azt mondja meg, hogy mit ne vegyek föl. Például a lyukas zoknit, a cigarettával kiégetett ingem, a pecsétes kabátomat. Ha ezeket nem veszem föl, vehetek magamra akármit. Az én koromban már mindegy.

Szóval most elmegyek és bevallom, ki öltöztet engem. Nem tudtam eddig, hogy ezt be kell vallani. Mert érdekli a társadalmat. Hogy így illik. Be kell vallani. Most tudtam meg a tévéből. Ott minden titkolódzás nélkül bemondták, ki öltöztette azt a hölgyet, aki szíveskedett fölsorolni, hol lesz eső és hol nem lesz eső. Bemondták, ki öltöztette. Be. Alig vártam, hogy bemondják már egyszer, mert éjjeleket nem aludtam, csak találgattam, ki segített neki felöltözni. Azt sejtettem, hogy egyedül nem tudna, mert a szakmájához az időjárás tartozik, nem az öltözködés. Ő csak azt tudja, hol lesz eső és hol nem lesz. Ezért volt szüksége öltöztetőkre. Mindent nem tudhat az ember. Még én sem tudok mindent. Például azt sem tudom, milyen büntetés jár azoknak, akik csak úgy, önfejűleg kimennek a nyilt utcára, anélkül, hogy előbb valaki felöltöztette volna őket. Előfordulhat, hogy valakinek se anyja, se felesége nincs. Egyedül él, mint az ujjam. Őt ki öltözteti fel, hogy kimehessen a nyilt utcára ? Emberek elé ? Ki ? Fogalmam sincs. Lehet, a szomszédok öltöztetik . Vagy a barátai, ki tudná azt pontosan megmondani?

Most elmegyek és vallomást teszek. Az illetékeseknek. Cserébe csupán azt kérném, ne büntessenek meg nagyon viszamenőleg, mert sok időre kellene visszamenni, s ki se tudnám fizetni mulasztásomat. Akkor se, ha eladnám összes nyakkendőmet, s a cipőfűzőmet. Ingről, kabátról ne is beszéljünk. Beszéljünk inkább arról, miből gondolják ott a tévében, hogy a társadalmat az érdekli legjobban, ki öltöztette a bemondónőt ? Az igaz, hogy engem semmi nem érdekel jobban, csupán ez a kérdés izgat, ezért nem alszom éjjelente, de úgy látom, mások is élnek körülöttem. Előfordulhat, vannak, akiket az érdekel jobban, miből lehet öltözködni, élelmet venni, cuclit a gyereknek, szóval nem az, hogy ki öltöztette a bemondónőt. Mert akinek alig van mit ennie, s nem tudja, milyen lábbelit vegyen föl esős időben, az másképpen gondolkodik a bemondónő öltözékét illetően. De előfordulhat az is, nem jól gondolkodom. Mert ha jól gondolkodnék, akkor tudhatnám, tévét se néz, ki élni is alig képes. Mert nincs neki. Vagy ha van is, keserűen nézi. És szomorúan veszi tudomásul, ki öltöztette a bemondónőt. És még kérdeznék valamit, de nem tudom, kitől kérdezhetném : ki öltözteti az emberi szomorúságot ? Ki adja föl a remény könnyű, nyári kabátját arra, akinek a szeme a kilátástalanság ködébe réved ?





Öregek


- Nagy változások lesznek,

magának jól jegyezze ezt meg !


- Igaza van önnek,

már a gyermekek se jönnek...



hétfő, június 22, 2009






CD




A ház asszonya




Az udvaron





Éjfél felé


Fellépés a padlásra


Tizenketten mentünk fel a padlásra, de ebből a tucatból heten csupán azért, hogy meghallgassuk öt lelkes ember éneklését. Mert ez a padlás, amit már kétszer megnyitottunk, s Galériának neveztünk el, hangilag jólszigetelt tér. Ott lehet énekelni. Az az öt lelkes ember, - a CANTUALE – együttes pedig nem azért jött ide, hogy csak pusmogjunk ezt-azt, hanem az éneklésért. Hát ők énekeltek. De oly szépen énekeltek, oly gyönyörű nótákat adtak elő hetünknek, hogy kár lenne erről hallgatni. Pedig azt akartam. Hallgatni erről a meghitt összejövetelről. Mert ez voltaképpen az én magánügyem. De némiképpen magánügyem ez a kis terület is a világhálón, ahová ezeket a sorokat most írom. Azt mondom, némiképpen, mert jól tudom már, ha egyszer valamit szélnekereszt az ember a „hálón”, akkor az megy a maga útján, mégpedig mindenfelé. Odaviszi ez a műszaki világhuzat, ahová éppen akarja. Hát vigye. Vigye el ennek az öt lelkes embernek a nevét : Nyilas Szabolcs, Szabó Levente, Biró Péter, Márton Zsolt Barna, Ferencz Örs Csaba. Vigye el ennek az öt lelkes embernek a nevét, hadd csillogjon ott is, ahol még ők se jártak.



vasárnap, június 21, 2009


Jövőmbe vetett hit


Ma hittel

tekintek a holnapi napra,

jövőmet talán kibírom

ekkora távon

akkor is,

ha térdenállok,

csak hidd el,

csak ne hagyj magamra,

csak a reményt,

legalább addig

ne vidd el.


szombat, június 20, 2009


Pusztai Péter fotója


A svájci egészség


Már említettem egyszer : nincs a világon unalmasabb ország, mint Svájc. Ott minden rendben van. Nincs mit csinálni. Ragyognak mindenfelé a szidolozott rézkilincsek, s ha véletlenül egy meggondolatlan légy odapiszkít egy kirakat üvegére, óriási zenebonával megjelenik a tűzoltóság, hogy alaposan átnézze a fertályt, nincs e valahol ennél nagyobb baj. Mert előfordul, mondjuk , szökőévente, hogy két darab légypiszok is kerül a kirakat üvegére. Ez Svájcban tűrhetetlen állapot. Valóságos hadihelyzet. Svájcban nem tűrik a hadihelyzetet. Ezért unatkoznak ott az emberek. De unatkoznak azért is, mert nincs miről beszélgessenek. Nincs megoldanivaló probléma. Megy minden a megszokott módon, mint a karikacsapás. Én csak néhányszor jártam Svájcban, de csak átfutottam rajta, nehogy engem is elkapjon az unalom.

Az egészség is pont olyan, mint Svájc. Unalmas. Amikor semmi baja nincs az embernek, csak lézeng a világban, nincs amiért törje a fejét. Még szerencse, hogy olykor a járda szélébe belebotlik. Olyankor visszafordul és megnézi jól magának azt a járdaszélet. Fejcsóválva, persze. Mert a járdaszél a hibás, nem a cipője, vagy a járása. ( A futballista is, ha megbotlik, visszanéz és azt figyeli, mibe botlott bele. Mert az ő lába nem lehet hibás. ) Az egészséges embert csak sajnálni lehet. Mert unatkozik. Mert csak fecsegni tud. Ha megszólal, jelentéktelen dolgokról fecseg. Nem is érdemes odafigyelni, mit beszél.

Most képzeljünk magunk elé egy egészséges svájci embert ! Kétszeresen unatkozik. Azért, mert egészséges és azért, mert svájci. A svájci egészségnél nincs unalmasabb beszédtéma a világon.

Énnekem nagy szerencsém van. Se egészségem nincs, sem pedig svájci nem vagyok. És annak is nagy a szerencséje, aki beteges és velem találkozik. Mert fontos beszédtémánk van bőven. Mi lehet fontosabb az egészségnél ? Semmi. Ezért beszélgetünk a betegségeinkről. Gyakran találkozom egy nyeszlett, sápadt, de szerencsés beteg emberrel. Meg szokta kérdezni, mi a helyzet a hatvannegyedik halálos betegségemmel. A minap azt válaszoltam, nincs azzal semmi baj, megvan, már ragaszkodom is hozzá. Valamiért megtetszett nekem. Nem is betegség az a hatvannegyedik, hanem valóságos szindróma. Milyen szépen hangzik ! Szindróma ! Láttam rajta, a bánat árnyéka suhant végig az orcáján. Szomorúan közölte velem, sajnos, neki nincs szindrómája, csak holmi egyszerű betegségei vannak, szégyelli is őket fölsorolni. Ráadásul az ő betegségei nem is halálosak. Csak kínozzák őt teljesen öncélúan. Az ilyen öncélú betegségekkel nincs mit kezdeni. Gyógyíthatatlanok, mert ártalmatlanok. Csak arra valók, hogy kínozzák az embert. Beszélni se érdemes róluk. A halálos betegség, az más ! Annak van értelme. Azon érdemes eltűnődni. Mint az életbevágó dolgokon, általában.


kedd, június 16, 2009

Pusztai Péter fotója

Kis vizek fölött


Van, aki szépnek születik,

rózsás arcúnak, pufóknak,

így rendezi a Fönnvaló,

valami okból kifolyólag.


Az ilyenekből hadvezér lesz,

akkor is, ha békeidő van,

kedvét leli az Úr bennük,

ő tudja, mi okból kifolyólag.


Csúnyának születtem én,

ezt úgy mondták meg, utólag,

bele is akartak dobni patakunkba,

érthető okból kifolyólag.


Az ilyenekből nem lesz semmi,

oda se állhatnak mérvadónak,

csökött szellemük lebeg csak,

kis vizek fölött, elfolyólag.


hétfő, június 15, 2009




Írjatok Mamának !


Akkor is írjatok Mamának, ha nincs semmi mondanivalótok számára. Akkor is írjatok, mert ő mindig várja a postást. Énnekem egyszer elárulta, nem is levelet vár, mert nem nagyon van, ki írjon neki, hanem a postást várja, akivel néhány percig el lehet beszélgetni. Ha levele jön, akkor az nagyon jó, mert a levelet ő nem tudja elolvasni a gyönge szemével, de elolvassa néki maga a postás. Elolvassa szépen. S egy kicsít még beszélgetnek. Arról, aki a levelet írta. Vagy arról, hogy mi történt a faluban. A postás mindent tud. Mama is tudni akar mindent. Naponta nem mehet át a szomszédhoz, Évához, hogy megkérdezze, mi a helyzet a faluban. Évának is sok a dolga. És ő sem tudhat mindent. Csak a postás.

Írjatok Mamának !

Nékünk soha nem volt postaládánk. Akkor se, amikor lett volna, akitől levelet kapjunk. Postaládánk nem volt, de soha egyetlen levelünk el nem veszett. Mert behozta azt a mindekori postás. És átadta szépen. Volt úgy is, nem csak átadta a levelet „ személyesen „ hanem még meg is jegyezte : „ na, lássa-é Emma néni, maga még sincs elfelejtve. Írnak magának ! Boldog lehet ! Hányan vannak a faluban, akinek levele soha nem jő, mert nincs ki írjon neki. De hányan, Emma néni...”

Írjatok Mamának !

Most még postaládánk is van ! Öcsém, Károly szerkesztette azt a postaládát, amikor a kerítést is csinálta. Árvíz után. Igaz, nem rozsdamentes acélból való az a postaláda, nincs rajta se kürt, se korona, mint ahogyan régen szokott lenni. Kólás műanyagból való, a vége szépen le van vágva, hogy beférjen a levél. Vízszíntesen rögzítette oda a deszkakerítéshez, hogy az eső ne tudjon könnyen bellehullani. A célnak teljességgel megfelel. Ebben levél eleddig még el nem ázott. Főképpen azért nem ázott el benne semmiféle levél, mert nem tette belé a postás. Átadta, ha jött, s föl is olvasta. Amikor ideje, s kedve volt hozzá. Mert ugye, a postásnak sincs örökké ideje, s kedve levelet olvasni. Főleg más levelét !

Írjatok Mamának ! Címe egyszerű : Elekes Emma, Siménfalva, ( Simonesti ) Hargita megye. Írjatok ismeretlenül is. Akkor is írjatok, ha nincs semmi írnivalótok. Legalább kérdezzétek meg, hogy van, Emma néni ? Írjatok, mert akkor van amiért fölkeresse Mamát a postás. Írjatok, míg van kinek.

Írjatok Mamának !

Marosvásárhely, 2009 június 15


vasárnap, június 14, 2009



A filozófus


Tulajdonképpen nagyapám az volt. Filozófus. Fönn is maradt egy híres mondása a faluban, mely így hangzott : „ Ahová egyszer béüt a ménkő, az ott van maradva.” Sokáig emlegették ezt a nagy igazságot alszegtől felszegig, de egyszer valamelyik papunk belefoglalta a beszédébe, persze, paphoz illően, szépen kicsinosítva, kifényesítve a szavakat, hogy azok kellő ünnepélyességgel vonulhassanak be az egyszerű, mezei emberek fejébe. Olyan vasárnapias lett az a mondat, hogy a falu népe csak ritkán vette a szájára, nem emlegette, nehogy megkopjék a miesnapi viseléstől. Ezért is ment feledésbe. Nem azért, mert az igazságot nélkülözte volna a nagyapám bölcs megállapítása. A félreértések elkerülése végett le kell szögeznem, hogy én azt a papot ezért nem hibáztatom, mert nagyapám híres kijelentése épp borozás közben hangzott el, a kocsmaasztal mellett , s talán nem is lett volna illő cselekedet a tiszteletes úr részéről, hogy épp a kocsmából hurcoljon át a templomba otrombán, faragatlanul megformált mondatokat. Az ilyesmi nem illenék egy jó paphoz, akinek vasárnaponkint még a fekete ruhája suhogása is csupa áhitattal van átitatva, nem pedig kocsmák füstjével és borpecsétes duhajkodással.

Sok estét átbeszéltünk apámmal arról, hogy azért azt a nagyapámféle mondatot úgy kellett volna hagyni, ahogyan elhangzott. Úgy volt annak íze, értelme, s egyszerűségénél fogva bármikor használható, akárcsak egy zsebbevaló bicska. Apám ezzel egyet is értett velem, elismerte, hogy nagyapám nagy gondolkodó, de mindig hozzátette, sajnos, a kocsmában szokott kijőni belőle minden valamirevaló gondolat. Talán épp ezért egyszer egy négysoros verset faragtam az öregről, mely valahogy így nézett ki : Lángész nagyapám,/ szeme meg se rebben,/ jól érzi magát / ebben a szerepben.

Ezt a kicsi verset soha, sehol nem közöltem, nem is mutattam senkinek. De a filozófus nagyapám mondatát mindig eredeti formájában idézem most is, valahányszor nagy bajok környékeznek. A pallérozott, kifényesített, vasárnapias, papi változatra pedig már pontosan nem is emlékszem. Pedig az nagy gonddal volt összerakva. Gomolyfelhők gyülekeztek abban a mondatban, amelyek az ember életében olykor megsokasodnak, villámcsapások, melyek tölgyeket hasítanak ketté. Példázatokkal volt megtüzdelve és tanulságokkal és figyelmeztetésekkel. Érdekes, néha csak a legegyszerűbb szavak képesek kifejezni a legbonyolultabb emberi helyzeteket. Ezt a jelenséget a jó filizófusok jól ismerik. Akárcsak nagyapám. A kocsmai filozófus. Aki ha valamit nem tudott hirtelen és érthetően megfogalmazni, talán csak halkan káromkodott. Meglehet, a káromkodás se más, mint a legegyszerűbb, legősibb filozófia.


szombat, június 13, 2009


Kis levél Bölöni Domokoshoz

Látod-e Domi,

nem az én Kólásszabadságomat, hanem a te találmányodat kellene levédeni. Azt, hogy szívtájéki élet. Ez úgy ütött meg engem, mint egy jólcézott parittyakő. Mert ugye, írásod címe, ( szívtájéki) az nem mond semmit egyedül, az élet sem egyedül, de együtt már elérik azt a bizonyos kritikus tömeget, amely beindítja a szellemi atomreaktorokat. Ilyet csak nagyon jó író tud összehozni, mégpedig szerencsés pillanatában ! Milyen régen reájöttem, hogy itt van az irodalom kulcsa. A mondatban van. A képben. Minden, ami szép, ebben van ! A jó, a találó képben. Arra figyelmeztetlek, őrízd meg ezt egy következő könyved címének. Igazán pompás lenne. Ha jobban érezném most magam, egy kis tanulmányt volna kedvem írni róla, úgy megfogott. Maradjunk ebben. Most csupán annyit tehetek, hogy gondolatban megveregetem érte a válladat.

Ölel: Elekes Feri
Marosvásárhely, 2009, június 13

péntek, június 12, 2009



Más választásom


Akár a szótalanság,

úgy fájt a sok beszéd,

hallgattam sok éven át,

a csönd titkos neszét,

kevés, de szép szavakra vágytam,

amiket nem szórnak szerteszét.


Falvédők, harangok, sírkövek

föliratát többre tartottam ezernyi hírnél,

mit hozhat és vihet bármely nagykövet,

arról, hogy épp merre jár a hírnév,

s miképpen divat fölcsatolni

a győzteseknek kijáró díszövet.


Összeadtam, s kivontam mindent,

hogy meghallgattam sorra véneket,

keresnivalóm nem maradt idelent,

más választásom nincs már énnekem,

meghalok és szépen

kipihenem az életem.


Marosvásárhely, 2009 június 12


csütörtök, június 11, 2009

A kertünkben is van bőven kaszálnivaló...


Amikor más gyermek


Amikor más gyermek

olvasni tanult és számolt,

-hétéves koromban-

nekem már igazi kaszám volt,

ezt eddig nem is mondtam

és hallgattam arról is,

bizony, csökötté lettem

a rámmért sok dologban.


Hokkedliről nézem

most is a világot,

előveszem a képzelt,

régi konyhaszékem,

amikor kiváncsi vagyok rátok.

Nézzétek el nekem,

ha azt a képzelt széket

ma már meg se találom.



Elekes Károly festménye otthoni házunk falán

Pestről jött levél

Azt kaptam, levelet Pestről, kitől is kaphattam volna levelet Pestről, ha nem az édes öcsémtől, énnekem nincs, aki levelet írjon Pestről, hajnali ötkor olvasom ezt a levelet, épp valami kis zápor van odakint, futó zápor, tudom, ezek a hajnali záporok úgy mennek el, ahogyan jönnek, hirtelen, nem is figyelek rájuk, olvasom öcsém levelét, melynek első soraiból is kitetszik, válasz ez a levél arra a kis beszámolómra, amit otthonról írtam tegnap, az volt a címe, hogy Meghalok minden szombaton, az volt a címe, el is küldtem öcsémnek, mert róla is szó van abban a beszámolóban, úgy küldtem el, hogy odaírtam a végére, fogadja szeretettel, na, ezzel is kezdődik ez a levél, ami onnan jött, Pestről, most ide is teszem ezt a hajnali levelet, nem tudom, miért teszem ide, ez csupán kettőnkre tartozik, az lenne a normális, ha csak kettőnkre tartoznék ez a levél, de hát hová lettek a normális dolgok, amint olvasom ezt a levelet, arra gondolok, nem csak kettőnkre tartozik, egy Munkácsy-díjas képzőművész levelét olvasom, nem baj, ha elolvassa más is :

„Tudod bátyus, ezt nem szeretettel küldted, sírok tőle, sírok mert minden szétcincálódott. Mindannyian, összefoghatatlanul. Emlékszel az ötvenes években, csépléskor, kertünkben minden júliusban, ott pöfögött a Fordson, néha bedöglött, apánk lángoló zsineggel körbetekerve és hideg kútvízzel leöntve, sósborszeszes kis üvegből vágta ki a szigetelést a gyújtó gyertyához, hogy tovább zakatoljon a cséplőgép, milyen boldogok voltunk a prüszkölő porban, anyánk pánkót sütött, szilvapálinkát ivott mind a húsz ember, még mi gyerekek is, miközben a kipufogó szikráit csodáltuk. Olyan lelkesedéssel dolgozott ott mindenki, hogy így visszagondolva, belegebbedek a hihetetlen összhangba, ahol mindenki pontosan tudta mi a teendője. A cséplések után bált rendeztek a födeles hídon, ott volt az egész falu, pontosan látom amint a híd deszkázatába fűrészelt tulipán formájú lukakon pisiltek a patakba a férfiak és a legények, Kicsi Imre húzta a nótákat, a híd melletti tűzoltó fészerben, mi pedig nyitott ajtóból gyönyörködtünk a falra akasztott réztrombitákban s a piros kerekű tűzoltó szekérben. Hová tűnt az a nírvána istenem? Akkor még Maros-Magyar Autonóm Tartomány voltunk ,nem?

Néhány hete azon gondolkodom, hogy egy kis boltot kellene nyitnom, mert nemsokára nem lesz miből megélnem. A divat suli bedöglött, a Fernczy is halódik, a kis lakást nem lehet kiadni, eladó és kiadó a fél város, itt is pontosan az történik mint Siménfalván: káosz és romlás folyamatosan. Egy bukaresti bolond jut eszembe egyre gyakrabban, aki a Palatul Militar előtti szökőkútnál, minden nap estefelé ott mosakodott és a következőket üvöltötte: o singura speranta au cei invinsi: nici o scapare! utána: o singura scapare au cei invinsi: nici o speranta!

Hát én is el vagyok keseredve.

Ölellek,

Öcséd”

Hát ez a helyzet. Néhány évig Bukarestben dolgozott öcsém, grafikusként, úgy látszik, nem felejtette el még a szökőkútnál mosakodó bolond ember okos szavait, hát persze, hogy igaza volt neki, amikor azt üvöltötte, hogy a legyőzötteknek egyetlen reményük maradt, az, hogy nincs kiút...

Azt írja nekem Pestről az én öcsém, hogy egy kis boltot kellene nyisson ott, Pesten, mert nemsokára nem lesz miből megélnie, abban bízik ő, egy kicsi boltban, eladó és kiadó a fél város, egy kicsi boltban bízik, amikor sorra zárnak be a kicsi boltok mindenütt a világban, abban bízik. Nem tudhatom, miért bízik ő egy kicsi boltban, én már azokban se bízom. Még ebben a hirtelen jött hajnali záporban se bízom, ami már közben el is állt, meg se várta, hogy megírjam ezt a levelet, sietnek ma már a záporok is valahová, csupa sietés lett a világ, maholnap köszönni sincs időnk. Még szerencse, hogy beteg vagyok, hogy kilyukadt a mellem, hogy maholnap lépni sem tudok, még szerencse, legalább van időm elolvasni egy Pestről jött levelet, mert onnan jött az öcsém levele Pestről, öcsémtől jött, hát ki másnak lenne ideje levelet írni nekem Pestről ?


kedd, június 09, 2009

Meghalok minden szombaton

                                      A kiszáradt körtefa               
                                              A gémeskút, vasakkal
                                       Cegrám
                                             Az elhagyott szőlőprés
                                        Károly önarcképe a pókháló fölött
                                                     EGAL
                                                       Nagyapám családja
                                          Mama a piros székben
                                            Mama elhagyott pálcája
                                                    Festettem egyszer, csak úgy...
                                                   A tortás tálca
                                           Wallner Günter szobra a magasban
                                                  Salukáter
                                                  Egy megmaradt ablak
                                               Árnyékom az udvarunk füvén

 

Meghalok minden szombaton

 

Amikor szombaton nem megyek haza Mamához, mindig úgy érzem, meghalok. Legalábbis lelkileg. Mert Mamánál öregebb már csak egy asszony maradt a faluban. A szomszéd asszony. De ő legalább nincs egyedül, mint az én anyám. Csak ténfergek a házban, s ha kimegyek, ott is azt csinálom. Helyem nem találom. Nem normális állapot ez, jól tudom. A múltkor is,- egy szombaton- gondolatban elmentem, fölkerestem Lombrosot, adna tanácsot legalább, mi tévő legyek egy ilyen hitvány napon. Azt mondta, tegyem forró vízbe a lábam, ne gondoljak semmire, majd elmúlik a szorongásom. Úgy cselekedtem, de nem múlt el a szorongásom. Csak a szombat múlt el, az is  nehezen. Volt úgy is, Junghoz kopogtam be, de ő még jobban összekuszálta a dolgokat. Instabilitásról beszélt és érthetetlen szisztémákról. Freud némiképp megnyugtatott, húsz évig kínlódott ő is a rákos daganatával, megértett engem. Sőt, olyasmit is ajánlott, ne nézzek kimosott, száradó ruhákat, amint a szélben lengedeznek. Különösképpen rózsaszínű ruhákat ne nézzek, inkább kártyázzak léha barátok körében. Vagy dorbézoljak. Rendezzek tivornyákat, ne gondoljak a mára, se a jövendőre. Dőrék társaságát keressem, egy kis könnyelműség sokszor többet segít a helyzetemen, mint sok, kiadós, okos beszéd.

 

Amikor szombaton hazamegyek a Mamához, mindig úgy érzem, meghalok. Legalábbis lelkileg. Mert nehezen viselem el a látványt az udvarunkon. A romlást. Bármerre nézek, azt látom, a romlást. A ház végében teljesen kiszáradt a nagy körtefa. Ki kell vágni, nehogy dőltében leverje a cserepeket. Pedig azok már rég elkezdték a hullást. Hullanak egymás után. A gémeskút kirothadt, valami drótok tartják össze még. Megette az idő. És az a sok vas, amit még apám, s öcsém rakott reá, hogy egyensúlyban tartsa a vízzel tele vödröt. Hogy könnyebb legyen azt a kútból kiemelni. Micsoda vasak vannak ide felkötözve, micsoda vasak !  Az egyiken évszám is látszik még : 1896. Mellette régi, rozsdás fejsze. Van itt csapágy és fogaskerék is. Ezek még abból a luxusautóból maradtak, amit apám vett meg a múlt század harmincas éveiben Jakabházy Zsigmond orvostól és híres gyógyszerkutatótól, akinek kastélynak is beillő háza még úgy-ahogy áll az unitárius templom alatti réten.

Azért vette meg azt az autót, mert eladó volt. És azért, hogy darabokra szedje, mert kellett neki egy motor, s főleg egy kerék, hogy forogjon, könnyítse meg az asztalossággal járó, nehéz kézi munkát. Itt van még annak az autónak néhány darabja az udvarunkon. Piciny darabok maradtak meg belőle, a többit elhordták valakik, valahová.

 

Megette az idő a „cegrámot” is. Most nincs türelmem kikeresni, miképpen írják helyesen, németül ezt a cegrámot, mindegy, nekünk már így marad meg, ameddig megmarad valami belőle. Hogy ez a cegrám micsoda ékszer volt annak idején ! Jó szerszámok sorakoztak rajta, fiókjaiban titokzatosság lakozott. Mindennek rendelt helye volt ezen a cegrámon. Bármilyen javítanivaló akadt a háznál, csak szólt apánk, vigyük oda neki azt a fanyelű, ilyen, vagy olyan alakú vésőt, fúrót, ami ott van a cegrám külső, vagy belső fiókjában. Mi azonnal megtaláltuk és kezébe adtuk. Megette az idő ezt a gyönyörű, titokzatos cegrámot is. Pókháló közül kell kikeresni egy vásott reszelőt, egy rozsdás szeget, százszor eldobott csavart, ha reákényszerít a szükség. A szú, s a romlás tanyája már ez a cegrám. Már a látványába is bele lehet betegedni. Én ettől is meg tudok halni minden otthon eltöltött szombaton. Lelkileg, persze. Egyelőre. Nem tudom elviselni a romlás nyílvánvalóságát. Nem jó ide belépni se. A sarokban ott egy szőlősajtoló, mindenféle szeméttel megrakottan. Ott a gyalupad is, elhagyottan. A falon öcsém fiatalkori önarcképe lóg, tönkrement petróleumlámpa, s egy villanykörte társaságában. Már testvéremet sem érdekli ez az olajfestmény. Vagy érdekli, de hagyja, ott menjen tönkre, ahol már minden csak romlik. Talán még ő sem tudja, mit kezdjen ezzel a képpel. Lehet, belebetegszik ő is, valahányszor reátekint. Olyankor legyint, vagy talán még a legyintéstől is elmegy a kedve. Ki tudja ?

 

Egal. Valahányszor belépek a konyhába, ezt a mérleget látom a zöld szekrény tetején. Az a neve ennek a mérlegnek, hogy Egal. Legalább hatvan éve nem mért meg semmit rajta anyám. Őrzi csupán. Ezerkilencszáznegyvenben gyárthatták. Akkor még közigazgatásilag annak a mérlegnek a gyára is Siménfalvához tartozott. Most már mindegy. Most már egal. Azért minden takarítás idején letörli róla a port. Ezektől a törölgetésektől kopott meg előlapján a festék. Nem a használattól. Esetleg mézet mérhetett valamikor, mikor még méheink is voltak. Ki tudná azt ma már megmondani...

A mérleg alatt, a zöld szekrény ablakaiban fényképek vannak elhelyezve. Olyan ez számomra, mint egy faliújság. Mindig a legfrissebb eseményekről készített fényképek vannak odatűzve. A család legfrissebb tagjai, távolbaszakadtak, vagy a véglegesen elköltözöttek. Ezeken a képeken nehéz eligazodni. Anyám pillanatnyi hangulatai alakítják a látványt.

 

Egy régi fénykép lóg még a konyhánk falán. Anyai nagyapám, Marosi Dénes, nagyanyám, s a négy gyermek van rajta. Anyánk is, persze, aki most, míg ezt a képet nézegetem, épp unokájával, a fiammal, s feleségemmel beszélget piros széken ülve a napfényes udvaron. Véletlenül pont ebben a pillanatban nem ő beszél. Mint ahogyan megszoktuk már. Mert általában ő szokott beszélni. A legfontosabb nemzetközi eseményekről szokott legtöbbet beszélni, amikor együtt vagyunk. Például arról, hogy fogalma sincs, hol hagyhatta el a pálcáját, vagyis a botját. Mi erre azt szoktuk mondani, hogy addig jó, ameddig valahol ottfelejti, s nélküle is tud járni. Persze, ez a mi megállapításunk látszólag nem vigasztalja meg őt, azt feleli rá, igen, de az emlékező tehetségével baj van. Azt pedig nagyon sokra tartja. Ebben én úgy, magamban sokszor igazat adok neki, mert például nekem sincs fogalmam, mikor is festhettem azt a gyermekarcot, mely hosszú évtizedeken át ott látható a falon, képzeletből csináltam, gyermekkoromban, magánszorgalomból, talán kipróbáltam a színes ceruzáimat...

 

Az első szoba asztalán tálca. Fakeretű, fekete tálca. Apám készítette legénykorában. Vagy aztután. Anyám terítőt hímezett a közepébe. Arra való, hogy különleges alkalmak idején tortát szolgáljon fel véle a vendégeknek. Soha nem láttam, hogy használtuk volna ezt a tálcát. Csak van. Most fölveszem és lefényképezem. Magam sem tudom, miért. Csak. Kiviszem a kőasztalra, a fényre. Megkérem anyámat, tartsa felém, míg elkattintom a gépet. Nem érti, mi ütött belém, hogy ilyesmikkel foglalkozom ezen a szombaton.

 

Van egy kis fedett előszobánk. Ennek a sarkában haszontalan könyvek vannak. Nem olvassa azokat senki. A könyvek tetejében ott fehérlik egy rólam készült, gipszből való szobor. Wallner Günter szobrász munkája az ötvenes évekből. Már nem emlékszem, mi vitte őt rá, hogy rólam szobrot mintázzon a kolozsvári egyetemi évek idején. Talán azt hitte, híres ember leszek, s ő is általam. Azóta nem hallottam róla. Föltételezem ő se rólam. Mit is hallott volna, nem lettem híresebb, mint akkor voltam. Nincs pályafutásom, nem jelentek meg az összes műveim, talán még génjeim sincsenek, amelyek említésre méltóak lennének. Fölösleges szobor egy fölösleges emberről. Ott van a sarokban, jó magasan. Fölnézek rá. De csak azért nézek föl, mert föl van oda téve. Még az árvíz se vitte el. Annak se kellett...

 

Kinézek innen az udvarunkra. A nyárikonyha salukáteres ablakán megakad a szemem. Csukott ablak. Barnára festve. Mögötte kamra. Éléskamra. Jobb időkben nagy táblákhoz hasonatos, rózsaszínű szalonna szokott lógni. És kolbász. Sok kolbász és sok szalonna. Nyáron is. Mert ott hideg van. Az asztalokon piros bödönökben állt a jóillatú zsír. Mellette virágmintás cserépfazekakban szílvalekvár. Oda mindig jó volt bemenni. Csak arra kellett vigyázni, ne érintsük meg a fölhúzott egérfogót. Most nincs szükség egérfogóra. Ha most oda bemennék, a hidegen kívül esetleg magnak eltett, szegre akasztott, cérnával összekötött, száraz zöldségleveleket ha találnék. Inkább nem megyek be oda. Inkább megnézek még egy ablakot. Egy falra akasztott, régi ablakot fényképezek le, amit öcsém, Károly tett föl a falra. Emlékeztetőül. Hogy valahol volt még egy kicsi ablak. Ha nem csalódom, ez a szülőházam egyik ablaka volt. Azé a házé, amelyet egészen elvitt az árvíz. Emléknek jó helyen van itt, a nyári napsütésben. Megnézem minden szombaton. Amikor úgy érzem, meghalok.

 

De lám, élek még. És nem csak élek, hanem még gyarapszik is valami körülöttem ezen az udvaron. Le is fényképezem, hogy megmaradjon. Ez a valami, ami láthatóan gyarapszik, nem más, mint a saját árnyékom az udvarunk füvén. Árnyékom, a délutáni, sápadt napsütésben. Pedig szombat van. Ilyenkor mindig meghalok.


szerda, június 03, 2009



Mert övé az ország

 

-Valaki nem kellene, hogy megnézze a pulzusát ?

-De.

-Miért nem nézi meg valaki ?

-Ki nézi meg, mert itt fekszik órák óta a város főterén, a színháztéri buszmegállóban. Mindenki elmegy mellette, van, aki el is fordítja a fejét.

-Én nézzem meg ? Én nem vagyok orvos, sem pedig hatósági közeg. Én csak kiültem ide, várom az autóbuszt.

-Melyik autóbuszt várja ?

-Semelyiket. Én csak ülök itt és várom az autóbuszt, mert valamit csak kell csinálni. Várni valamit még mindig jobb, mint nem várni semmit.

-De ezzel az emberrel mi lesz ? A kalapja is elgurult, az emberek azt is kikerülik.

Lehet, hogy nem is él...

-Miért ne élne ? Egy félórával ezelőtt még prüsszentett egyet. Csak részeg. Részeg és kész. Alszik nyugodtan. Nem bánt senkit. Nem zavar senkit.

-Lehet, nincs is otthona.

-Lehet. Jó helyen van ott, még meleg a cement a zápor után. Süt a nap. Miért izgatja magát egy részeg ember ? Egy részeg ember ott fekszik le, ahol az álmosság eléri. Szabad ember. Állampolgár. Övé az ország. Itthon van. Nézze, milyen jól alszik...

-Na jó, de hát ez Balkán...

-Balkán az egész világ. Részegek mindenütt vannak.

-Magát nem zavarja ez a látvány ?

-Nem. Én az autóbuszt várom. Oda se nézek, csak hát itt fekszik előttem, fordítsam el miatta a fejemet ? Egy részeg disznó miatt ?

-Miért nevezi részeg disznónak, az előbb még azt mondta, szabad ember, állampolgár, övé az ország...

-Csak. Kicsúszott a számon. De ha akarja, megmondom magának, mindenki részeg disznó. Már aki tud inni. Ha nem tud inni, az más. Az csak disznó. Sajnálnivaló, egyszerű disznó, aki még inni se tud.

-Magának nagyon rossz véleménye van az emberekről. Szóval maga szerint mindenki disznó, nincs a földön egy rendes ember...

-De van. Itt fekszik előttünk. Ő például rendes ember is lehet. Csak most éppen részeg.

-Miből gondolja, hogy rendes ember lehet ?

-Abból, hogy nem rejti el az ő részegségét. Nem játszik józanságot, ha egyszer részeg. Nincs neki titkolnivalója. Olyan, amilyennek látszik. Az emberek általában nem olyanok, mint amilyeneknek látszanak. Ez olyan. Ezért mondtam, hogy rendes ember is lehet.

-Azért valaki csak meg kellene hogy nézze a pulzusát...

-Mondtam, hogy egy félórával ezelőtt még prüsszentett egyet...Hányszor mondjam  ? Hagyjon engem békén, hogy nyugodtan várjam az autóbuszt...