Mese

Fotó: Imreh Albert

Kacsalábon forgó kunyhó

-A legutolsó ház a faluban? Hogy kié, azt kérdi? Az biza a Kalányoséké. Szép ház a Kalányoséké. Erősen szép ház. Csak kicsi. Erősen kicsi. Úgy is hívják a Kalányos házát, hogy kacsalábon forgó kunyhó. Maga hallott olyanról, hogy egy ház kacsalábon forgó, de mégsem kastély, hanem kunyhó? Vagy vityilló? Vagy kulipintyó? Ugye, nem hallott? Én sem. Még a legszebb mesékben sincs ilyesmi megemlítve.

Régebben egyszer még keresték volt ezeket a Kalányosékat. Az összeíráskor. Amikor számlálták meg a népeket. Keresték, hogy belétegyék őket valami rubrikába. Azt mondták, etlikai alapon keresik  Kalányosékat. Valahogy így fejezték ki magukat. De mondták azt is, a szép házuk miatt keresik. Hogy mitől olyan szép a házuk. Mások szerint valakiknek föltűnt, hogy túl kicsi a házuk a hat gyermekhez képest, azért keresik. Szerintem azért mégis etlikai alapon keresték. Mert megkérdezték magát, Kalányost, minek írják be, cigánynak-é, vagy pediglen magyarnak. Vagy valami más nemzetiségűnek. Hogy mit diktált Kalányos, azt nem lehet tudni. Mi sem tudjuk, hogy ő micsoda. Még ő sem tudja.

Csak rebesgetik a faluban a származását, ha valamiért előhozzák. Főleg, akik isznak. Akik sokat isznak, itt, nálunkfelé mindig etlikai alapon isznak. Egyet énekelnek, s előveszik Kalányost. A beszédjükben. Hogy ő micsoda származásilag. Csak rebesgetik, hogy nem is Kalányos ez a Kalányos. Hanem valami Villányi, vagy mi. Hogy is fejezzem ki magam? Kanál lett a villából. Mert volt itt egy gazdag ember, akit Villányinak hívtak, de az is elitta mindenét. Az ökrei is mind lementek a torkán, s a nagy háza is. Kalányos pedig állítólag Villányinak a titkolt gyermeke. Csak erre biztonsággal még soha nem sütött rá semmi fényesség. Homályban van a Kalányos neve. Úgy is marad immár, homályban. Az idők végezetéig.

Maga sem tudja kideríteni, ki ez a Kalányos. Hiába is megy el a falu végéig. Az utolsó házig. Megnézni megnézheti. Mondjuk, azt a mesebéli házat. De csak messziről nézze meg, bé ne akarjon menni. Mert Kalányos nem szereti, ha idegenek járják a házát. Ha kiderül, hogy maga is etlikai alapon keresi őt, el is kergetheti. Tőle kitelik.

Tudja, milyen furcsa ember ez a Kalányos? Nincs honnan tudja. Ma jártam náluk. Ugye, karácsony van, ilyenkor mindenki hoz valamit valahonnan, s visz valamit valahová. Ebből áll az ünnep. Kopogok, megyek be a szobába, mert csak annyi a házuk, egy szobácska, s hát Juci, a Kalányos felesége áll egy hokkedlin. És egy másik hokkedlin áll maga, Kalányos. Kettejük között a karácsonyfa. Nyújtózkodnak, de em érik fel a tetejét azzal a bolti csillaggal.

Maga most azt hiszi, magas az ő fájuk. Éppen fordítva! Kicsiny. Kalányos a karácsonyfát felszögezte a mennyezetre, mert a padlón nem fért volna el. Hol látott maga olyant, hogy egy karácsonyfát felszögezzenek a szoba mennyezetére? Mert a padlón nincs neki helye? Ugye, hogy ilyent nem látott? Nem is láthatott! Tiszta nyomorúság! De legyen akármekkora a nyomorúság, Kalányoséknak minden esztendőben van karácsonyfájuk. Ilyen ember ez a Kalányos! Ha gondolja, elmehet odáig. Mert kívülről szép az a ház. Vastagabb a födele, mint onnan lefelé. Kacsalábon forgó kunyhó! Vagy vityilló! Vagy kulipintyó! De ha azért jött, hogy lássa, hát nézze meg...

Kocsma

Erdély B.Előd fotója

Felmosott padlójú kocsma

Nincs rosszabb hely ezen a világon, mint egy felmosott padlójú kocsma. Ezt egy megrögzött részeges szögezte le, teljesen józan állapotában, miközben füstös ujjaival ott dobolt a sarokbéli, borfoltos asztalon.

-Magának mi baja a felmosott padlóval, kérdezte tőle egy megrögzött antialkoholista, aki csak azért járt a kocsmába, hogy legyen társasága.

-Megmondom magának, mondta a megrögzött részeges. Ahol a padlót felmossák, ott csikket is nehéz  találni.

-Milyen emberek vannak, Istenem, milyen emberek, csak ülnek a kocsma sarkában és kapják a hibát a világban, mondta csöndesen a józanéletű ember.

-Van magának fogalma, milyen volt ez a kocsmasarok a régi, szép időkben, tette föl a kérdést a részeges. 

-Először is volt itt egy kopott zongora. Nyitás előtt a kocsmáros lejött az emeleti lakásából, végighúzta ujját a zonora billentyűin, azzal megadta a hangot az egész napnak. És az egész nap abban a hangulatban telt el, amiképpen a hangot megadta hozzá a kocsmáros. Ha jókedvű volt, visszafelé is végighúzta ujját a billentyűkön, utána szólt az asszonynak, ma ne mosd fel a padlót szívem, ne kínlódj véle, maradjon úgy, ahogyan van. Ilyen napokon volt csikk bőven a földön, s még a zongorán is! Boldog békeidők!

-És másodszor? Mi volt másodszor, mert azt mondta, először is volt itt egy kopott zongora...

-Másodszor pedig tudja, mi volt itt? Nyugodt, békességes élet. Az volt. És hitel! Na, most kérjen valamit hitelbe! Senkinek nincs már hitele. Még nekem sincs! Magának van hitele?

-Énnekem semmiféle hitelre nincs szükségem, mert én egyáltalán nem fogyasztok, mondta a józanéletű ember.

-Legjobban azokat utálják a kocsmárosok, akik semmit nem fogyasztanak, mondta a megrögzött részeges.

-Azt hiszi, magát nem utálják? Mind ihat, mégis megutálják.  Például, ha nem egyébért,  a füstje miatt utálják meg, mondta a józanéletű.

-A füst elszáll, de a józan magatartás nem száll el, hanem valósággal megüli a kocsma hangulatát az ő unalmasságával. Még a függönyök is magukba szívják az egyhangú, józan viselkedést, mondta a részeges. A régi, szép időkben sem azért jártak a népek kocsmába, hogy ott unatkozzanak, hanem a mulatságért jártak. Mit gondol, miért volt régen ebben a sarokban is egy kopott zongora? A vidámságért volt, nem a szomorúságért!

-Maga olyasmiket beszél, hogy  nem is olyan rég még följelentették volna, a hatóságoknál! Ugye, emlékszik még azokra az időkre?

-Miért ne emlékeznék? Az idők leforgása alatt mindig voltak följelentők. Most is vannak. Éppen egy itt felejtett újságban olvastam, hogy följelentették a nagy szálloda tulajdonosát. Hogy miből építette a szállodáját. Engem soha nem jelentettek föl. Soha. Mert rajtam soha nem volt följelentenivaló. És az sem volt, aki följelentsen. Mert ahhoz irigység kell, s az irigységhez barát, vagy ismerős kell. Énnekem se barátom nincs, se ismerősöm. És lakásom sincs, nemhogy szálloldám! Ezt majdnem kifelejtettem.

-Jó magának, mondta a józanéletű.

-Jó, mondta a megrögzött részeges. De sokkal jobb lenne, ha nem volna fölmosva ennek a kocsmának a padlója! Mert ha nem volna fölmosva, csikket is találnék könnyedén.

-Márpedig én, a maga kedvéért most hirtelen nem szokom rá a cigarettára, hogy csikkel tudjak szolgálni, mondta a józanéletű. Esetleg meghívhatnám, jöjjön el hozzám aludni. De attól félek, útközben talál valahol eldobott csikket, nálam rágyújt, s az egyetlen függönyöm is magába szívja azt a büdös dohányszagot, azt pedig én ki nem állhatom.

-Jó lelke van magának, jó lelke. De én még aludni sem tudnék unalmas emberek társaságában, mondta a megrögzött részeges.

Rend

A tyúkketrec alapkövének ünnepélyes elhelyezése

Anyámnak volt egy beteges, örökké lábadozó, de jóravaló francia tyúkja. Akkor is tojt, amikor a falunkban minden tyúk megfeledkezett alapvető föladatáról. A francia tyúk nem feledkezett meg. Tojt rá a falunkbéli, ellustult tyúkokra. Betegeskedett, lábadozott, de mindig volt tojás a háznál. Mondta is anyám, nézd meg ezt a francia tyúkot! Ez az én utolsó tyúkom, mert én már ezután majorságot nem tartok. A ketrec is silány állapotban van...

Megvizsgáltam a ketrecet. Csakugyan silány állapotban volt. A lépcsőnek kialakított följáró sem volt különb a ketrecnél.

Egy napon elhatároztam, új tyúkketrecet építek a derék, francia tyúknak. Először tervet készítettem. Tudományos tervet, mely három alapvető pilléren nyugodott: módszer, szisztéma, rend. Én ezt egy bölcs embertől tanultam. De sokszor összekevertem a módszert a szisztémával, s a renddel is. Mert ez a három tudományos pillér nem erőssége a természetemnek. Azért elkészült a terv. Képzeletben. És elfogadhatónak ítéltem meg a tyúkketrec tervét. Azt mondtam, nem lesz nagy ez a ketrec, de egy tyúknak bőven elég. Miért ne lenne elég, hiszen  ez a tyúk beteges, örökké lábadozik, ki tudja, meddig él? És ha még sokáig él is, miért építsek nagy ketrecet egyetlen egy tyúknak? És miért ácsoljak cifrább ketrecet? Azért, mert a tyúk francia? Szóval, a saját tervemet elfogadtam.

Mielőtt hozzá kezdtem volna az építéshez, elképzeltem a tyúkketrec alapkövének elhelyezését. A hely adott volt, azon nem változtattam, mert azt a helyet már megszokta a francia tyúk. Legnagyobb gondot a ketrec fölavatásának körülményei okozták. Mert azt nem lehet megcsinálni, hogy egy jóravaló francia tyúk vadonatúj ketrecét egyszerűen letesszük a régi helyére és kész. Azt nem lehet megcsinálni. Nem azért, mert a tyúk jóravaló és ráadásul francia, hanem mert ő a mi utolsó baromfink az udvaronkon. Tehát az avatás eseménye történelmileg pontosan be volt határolva. Márpedig ha egy esemény történelmileg pontosan be van határolva, illik, hogy ünnepélyes keretek között végezzük az avatási ceremóniát. Föl is írtam egy puhafödelű noteszbe: a tyúkketrec alapkövének ünnepélyes elhelyezése. És alája, a meghívandó vendégek, követek névsorát.

A névsorral hamar végeztem, mert csak egy vendégre számítottam, Idukára, aki rokonunk, valamint egy követre, a szomszédasszonyra, akit a mi francia tyúkunk rokonszenvével mindig kitüntetett, ha végigment az udvarunkon.

Jóformán be sem csuktam a puhafödelű noteszt, jön anyám a szomorú hírrel, hogy a francia tyúk fel van fordulva, annak vége. És úgy is történt, vége volt a francia tyúknak.

Hanem a tyúkketrec ünnepélyes fölavatásának ezzel nem lett vége. Mert valahányszor végigmegyek az udvarunkon, nem is a francia tyúk jut eszembe, hanem az alapkő ünnepélyes elhelyezésének elmaradása.

Milyen szép lett volna az a nap, Istenem, milyen szép! Iduka azt mondta volna, jaj, te, mik jutnak eszedbe, alapkövet helyezni el egy szimpla tyúkketrecnek? Ilyen egy rokon: hibát mer találni bennem.

Éva, a követ- szomszéd pedig azt mondta volna, jól tette, biza, jól tette! Az a francia tyúk megérdemli, hogy ünnepélyes keretek között helyezzük el a tyúkketrec alapkövét. Már csak azért is, mert valahányszor végigmegyek a maguk udvarán, engem az a tyúk mindig hűségesen követ!

Most már se tyúk, se ketrec. Csak a tanulság maradt: módszer, szisztéma, rend.

Politika

Ki ordít magánál, mama?

Minden nap beszélgetünk mamával mobilon, minden nap megkérdem tőle, hogy van, mama?  Különösen most, hogy tél van, hó hull, egyedül él, ő a legidősebb a faluban, néhányat alszunk még, s kilencvenhét. Annyi.

És ő is megkérdi tőlem, hát te hogy vagy, fiam? Különösen most, hogy ripityára ment az egészségem, s én is nekimentem a hetvenhatnak. Neki. Néhányat alszom még, pirulával, s arra ébredek, be is töltöm egészen. Ha megérem.

Még politizálunk is mamával, ha úgy adódik. Nem minden nap, de van rá eset.

Mama ugyanis egymagában egy kétkamarás parlament. Az egyik kamarája kint van a nyárikonyhában, a másik bent. Előfordult már egy télen, a benti kamarából kiment a kinti kamarába, megcsúszott a jeges udvaron és elesett. Akkor jól odamondtam neki. Mint amiképpen egy rendes parlamentben szoktak a politikusok egymásnak odamondani. Miért nem viszi a botját magával, ha kimegy az udvarra, mama? Hát nem megmondtam, ne legyen télen is olyan önfejű, mint nyáron? Miért nem viszi magával a botját, mama?

Azt felelte, vitte, de a bottal együtt esett el. Előfordul az életben, hogy az ember  azzal együtt esik el, amire támaszkodik.

Mondom, ezt maga átvitt értelemben mondja nekem, azt akarja kihozni belőle, hogy mi ketten együtt is elvágódhatunk, hiába vagyunk egymásnak támaszai. Erre azt válaszolja, persze, hogy azt akarja kihozni belőle. Mondom, na, látja, ez már tiszta politika, mama! Miért nem mondja meg a szemembe, hogy reám sem számíthat, mert velem együtt is elvágódhat, ha olyan a helyzet? Azt mondja, ezt ilyen egyszerűen nem mondhatja ki, mert ha kimondaná, nem mondana igazat. Mert reám azért lehet számítani és számít is.

Ma reggel korán fölhívtam mamát. Kérdem, hogy van, mama? De ő nem válaszol, csak valami hangos beszédet hallok. Kiáltva kérdem, ki ordít magánál, mama? Te ordítasz, fiam, mondja mama. Igen, igaza van, én is ordítok, de magánál is ordít valaki, mama!  Azt mondja, a tévé ordít és amiatt nem értjük egymás szavát. Mondom, hát húzza le azt a tévét. Azt mondja, azzal is baj van. Nem látja jól a gombokat, alig tudta fölhúzni annyira, hogy értse, miről beszélnek a parlamentben, ott is nagy a vita. És én tudhatnám, ő kissé süket, ha nem húzza föl a tévét, kimarad a politikából. Mindennel baj van. Mondja mama. Mondom, az van, csak a baj mindennel, mama.

Baráti érzelem

Nyikorgó lakkcipő

Régebben, amikor voltak még baráti érzelmű suszterek, tiszta ingyen koppintottak föl cipőmre egy spiccet. Fenyédi, a falumbéli suszter még azt is megkérdezte, hová üsse a spiccet, mert ha oda üti, ahol még nem vásott el a talp, karikós leszek. Mondtam, üsse oda, ahová akarja, ő a lábbelik szakértője. Hátat is fordítottam Fenyédinek, volt egy régi plakát a szobája falán, azt nézegettem. Rá volt írva, hogy a lakkcipő nem repedezik, ha naponta bekenjük egy kis krémmel.

Fenyédi észrevette, mivel foglalkozom, azt mondta, nem nekem van az oda kiírva, sőt, nincs a falunkban senki, aki lakkcipőt hordana, csak azért nem veszi le a plakátot a falról, mert a cipő szépen van rajta megrajzolva.

Manapság nincsenek baráti érzelmű suszterek, akik tiszta ingyen fölkoppintanának cipőmre egy spiccet. Még spiccet is nehezen lehetne találni, nemhogy baráti érzelmű susztert.

Az utolsó, akit ismertem, egy vékonydongájú, rőthajú, karikóslábú, részeges suszter volt, itt lakott a szomszédban. Egyszer átmentem hozzá egy kis pálinkával, gondoltam, megkérdezem tőle, igazat mondott-e Fenyédi, amikor azt állította, hogy a rossz helyre fölütött spicc miatt lesz karikós az ember? S hogy meg ne haragudjék, azt is mondtam, azért kérdezem ezt épp tőle, mert neki nagy a jártassága a karikósságban.

Ez a rőthajú, karikós suszter nem haragudott meg, hanem valósággal kivirágzott, amikor megpillantotta a kezemben lévő pálinkásüveget, azt mondta, lépjek közelebb, ő megsúgja nekem a teljes igazságot. Közelebb léptem, és ő megsúgta: az a teljes igazság, hogy nem igaz. Mem a spicc miatt lesz karikós az ember. A nyikorgó lakkcipő okozza a karikósságot, mondta a rőthajú suszter. Kérdem tőle, ezt ő honnan tudja, s főleg miért titkolózva súgta meg nekem a teljes igazságot?

Erre azt mondja a rőthajú suszter, maga nem találkozott azzal a nyikorgó lakkcipős emberrel, aki épp tőle ment ki az ajtón, amikor én ide bejöttem? Mondom, találkoztam, csakugyan nyikorgott a lakkcipője, mert minden lépését jól odanyomta a földhöz. De azt nem vettem észre, hogy karikós lett volna a járása. Na, éppen erről van szó, mondta a rőthajú suszter. Ezek a lakkcipősek úgy járnak, hogy ha akarják, karikós a járásuk, ha pedig nem akarják, akkor nem karikós. Ezeken nem lehet eligazodni. Van olyan lakkcipős, aki mesterségét tekintve karmester és állandóan körül van véve besúgokkal. És van olyan lakkcipős, aki mesterségét tekintve besúgó, mindig ott ténfereg, ahol mások is vannak, benéznek a súgólyukba is, ha épp a színházban jön reájuk a kiváncsiság. Ő pedig azért mondta meg nekem titkolózva a teljes igazságot, nehogy véletlenül meg találja hallani az a lakkcipős ember, aki innen ment ki az imént. Mert az ilyen bármely pillanatban visszatérhet.  

Szivárgások

Fotó: Ádám Gyula

Wikilik

Eleget nyüsletett a macskás Sáriné, hozta, vitte a pletykát a falunkban, akkora sár nem tudott lenni az utakon, hogy le ne ment volna alszegbe is

a legfrissebb hírekkel, hallottad-e Juliska, miket csinálnak mostanában ezek a furcsa  Magyariék?  

Eleget nyüsletett a macskás Sáriné, hozta alszegből a hírt, vitte

egyenesen Vargáékhoz, hallottátok-e, viselős ez az alszegi Juliska, az bizony, viselős, hiába takargatja a hasát, kilátszik úgyis a domborodás, törheti a fejét, kit nevezzen meg a gyermek apja gyanánt, ha megszületik a csöppség.

Eleget nyüsletett a macskás Sáriné, hiába minden, még most is tele van a falu titokkal, megfejthetetlen, csuda dolgokkal van tele. Senki nem tudja, kinek építik a sportpálya fedett lelátóját, a hatóságnak-e, vagy pedig felsőbbrendű vendégeknek, hogy el ne ázzanak a pályára való lenézés közben, ha jön egy jó, nagy zuhé. Mindenki csak sejt valamit, hallgat, találgat, kételkedik és csodálkozik.

Eleget nyüsletett a macskás Sáriné. De most már vége a sejtésnek, hallgatásnak, találgatásnak, vége a kételkedésnek és csudálkozásnak. Megjelent végre egy ausztrál fickó, úgy jelent meg, mint a fényes üstökös, vagy a villám. Ott csap le, ahol éppen akar. Az igazsággal csap le, a csóré igazsággal, s ahová lecsap, ott országok maradnak meztelenül, királyok, elnökök, diplomaták, szenátorok és püspökök maradnak úgy, mint az ujjam kesztyű nélkül. Kiszivárognak a rejtett titkok, elszólások és mutyizások. Szándékok, tervek jönnek elő a homályból, a sötétségből, a ködből, asztalok fiókjaiból, az eldugott lajbizsebekből, kiderül, hol csattant el egérfogó. Még azt is megtudjuk immár, gömbölyű-é egy fontos ember feje, vagy ovális, mint a besztercei szilva.

Még csak az elején tartunk a nagy kiderülésnek, még csak szivárognak a csudálnivalók, hogy milyen világban élünk. Ebben a szivárgásban máris fölbukkan egy izgalmas kérdés. Az, hogy milyen világban lenne érdemes élni. Olyanban-é, amelyben van némi titokzatosság, meglepetés, vagy pedig ott jobb, ahol csak az igazság van körülöttünk, a szigorú, megúnható igazság?

Nálamnál jobban senki nem szereti az igazságot. De azért azt sem szeretném, hogy ezután ne érjen engem semmiféle meglepetés. Szeretem, ha fülemet olykor megérinti egy szárbaszökkenő, majd magától elhervadó hír. Még a rémhíreket is szeretem. Mert azokban a kitalálás gyönyörűsége lakozik, vagyis maga a szellem. Ezen felül pedig valósággal örömöm telik abban, ha valamit érdemesnek tartok megcáfolni. Ha minden igaz körülöttem, nincs, amit megcáfolni. Még azt a szót is kedvelem, hogy cáf. Pedig tudtommal ilyen szavunk nincs is.

Eleget nyüsletett a macskás Sáriné! Sejthetett ő valamit arról, milyen világban érdemes élni.

Ha élne a macskás Sáriné, most beütné magát anyámhoz, merre vagy Emma, hoztam neked egy hírt! Megszületett a falu legelső ausztrál gyermeke! Hogyhogy ausztrál, kérdezné anyám. Úgy, hogy itt, a fedett lelátó körül  bujkált egy ausztrál csavargó, valami igazság után kutatott, de az alszegi Juliskát fedezte föl. És el is csábította ezt az alszegi Juliskát! Hogy milyen szép Ausztrália, ha ott élnének ketten, örömükben körbe táncolnák őket a szökdöső kenguruk. És ma megszületett alszegben egy szép, gömbölyű, ausztrál gyermek! Már neve is van neki. Wikilik. Mert ez a Juliska szégyenében elbújt egy lyukba, ott szülte meg gyermekét, de kitudódott, s a csöppséget arról a lyukról nevezték el, ezért lett az ő neve Wikilik.

Anyám erre azt mondaná, bolond likból bolond szél fú, miket beszélsz, te, Sári!

Dunyha

Fotó:Imreh Albert

Egy boldog ember

A sors összehozott egy vadidegen, eléggé nyomorúságosan öltözött emberrel. Ilyenekkel általában éjnek idején, csöndes vasúti állomásokon lehet találkozni.

Beszélgettünk. Olyasmikről beszélgettünk, amikről eddig senkivel sem beszélgettem. Például arról, hogy jóból is megárt a sok, s mert a boldogság jó, mennyi lehet az az öröm, ami már ártalmas az egészségre. Ezt ő fogalmazta meg. Erre én azt mondtam neki, szerencsés ember lehet, ha ez az ő gondja.

Azt felelte, tévedek, mert neki fogalma sincs a boldogságról, nem volt része még benne. De ez a kérdés foglalkoztatja, mert soha nem lehet tudni, mit hoz a jövendő. Hátha egy napon megüti a lottó főnyereményét? Jó, ha erre is előre fölkészül az ember.

Kérdem, mégis, milyen stádiumban van ezzel a fölkészüléssel, az elején-e, vagy már a vége felé. Azt feleli, a közepes stádiumban lehet, mert képzeletben már megütötte a főnyereményt. Aranyat is vásárolt  képzeletben. De sokat. Annyit, hogy karórán, ékszeren kívül aranyból való ágyat is vett magának, mert eddig ócska vaságyon aludt. És nem egy aranyból való ágyat vett, hanem tízet, hogy legyen, ha már van miből. És pont ennél a pontnál akadt meg a stádiumban. Mert ha már az embernek van tíz arany-ágya, kipróbálja mind a tízet, olyan a természete, telhetetlen. De hogy lehet egyetlen éjszaka leforgása alatt tíz ágyban aludni? Ahogy elszenderedik az egyikben, kelhet is föl, hogy kipróbálja a másikat és így tovább. Tehát nem alszik egész éjjel, csak rendezgeti a pokrócot, lepedőt, párnát. És reggel, nagy, kialvatlan, piros szemekkel néz maga elé, elátkozza a lottót, hogy miatta nem tudott nyugodtan aludni. Mint ahogyan a vaságyban tudott, a kopott pokróc alatt.

Mondom ennek a vadidegen embernek, jobban tenné, ha csak egy aranyból való ágyat venne, s pokróc helyett dunyhát vásárolna a többi pénzen, mert párnája,  lepedője már van, amint említette. Azt mondja, a dunyha kérdése is ott van ebben a közepes stádiumban, ahol megakadt. A dunyha ugyanis roppant veszedelmes találmány. Egyszer kora reggelre hivatalos volt egy gazdag emberhez, aki valami munkát igért neki. Kopogtatott az ajtón, senki nem válaszolt. Beljebb lépett, kérdi, van itt valaki? Semmi válasz. Lépett megint beljebb, hát ott alszik a gazdag ember egy vastag dunyha alatt. Mintha gomolyfelhőkbe lett volna burkolózva. Szólt neki, hogy megjött, de hiába szólt, a dunyha nem engedte közelébe a hangot. Ki is rabolhatta volna a gazdag embert, elvihette volna minden aranyát, pénzét, a dunyha miatt. A dunyha roppant veszedelmes találmány, neki ingyen sem kellene. Még most sem kellene neki dunyha, amikor csak egy ócska vaságyon alszik, mert miatta bárki ellophatná a sapkáját, s a pokrócát is.

Amikor eljött az elválásunk ideje, mondom, maga egy boldog ember. Ilyenekkel csak éjnek idején, csöndes vasúti állomásokon lehet találkozni.

Spórlás

Foto Báthori Zsigmond

Megspóroltunk egy herceget

Régen, amikor még kocsmába jártam, hallgatni jártam a kocsmába. Ha sokat ittam, leborultam a kocsmai asztalra, úgy hallgattam. Leborulva. Apró búbánatok, sértődések, szomorúságok vacogtak a hallgatásomban. És revolúció! Hogyne lázongott volna a lelkem, mert amikor végignéztem a rekedten éneklő, részeg társaságon, nem láttam magam körül egy árva nemes embert. Egy okos beszédű, halkszavú, falusi tudóst szerettem volna látni a közelemben, akibe kevesebb búbánat, sértődés és szomorúság rekedt, mint belém. Mondtam is magamban, leborulva, milyen falu az én falum, hogy a kocsmában megkérdezni sem érdemes senkit, például arról, miért nem teremnek minálunk hírességek? Bezzeg, vannak falvak, ahol szobrok állnak a főút mellett, kőbe, márványba öntve és koszorúzni járnak oda a miniszterek.

Egy napon mellém telepedett egy pénzefogyott ember és azt kérdezte tőlem, hát belőled mi lesz öcsém, mert az idő telik...Kérdem, hát mi kellene, hogy legyen belőlem, bátyám? Valami híres, nemes ember, felelte a pénzefogyott ember. Mégis, milyennek képzeli azt a híres, nemes embert, szögeztem neki a kényelmetlen kérdést.

Bennebb mentünk a poharazásban, egyszer azt mondja a pénzefogyott ember: olyannak képzelem, aki nem jár ebbe a kocsmába, hanem beszél a rádióban az életéről, akiről azt mondják a faluban, hogy ez a mi emberünk milyen szépen beszélt a rádióban az életéről. Olyannak képzelem. De te lehetnél herceg is, ha már nem akarsz beszélni a rádióban, mit gondolsz, hogyan lesznek a hercegek? Mondom, a hercegek könnyen lesznek, annak születnek, s kész. És nem lehet a hercegséget valahogy kiverekedni, kérdezte a pénzefogyott ember. Lehet, hogy ki lehet verekedni, de énnekem ehhez semmi kedvem nincsen, feleltem, s töltöttem a poharainkba.

Amikor már nem volt mit tölteni, így szólt, legyintve: igazad van, minek annyi herceg? Fölállt mellőlem a pénzefogyott ember és azt mondta a mulatozó társaságnak, figyeljetek ide, ma is csináltunk valamit. Megspóroltunk a világnak egy herceget! És reám mutatva megerősítette aznapi munkánk eredményét, mondván: mert ebből a legényből sem lesz herceg! Sem pedig híres, nemes ember. Úgyhogy szoborra nálunk nem kell költekezni.

Teremtés

Elekes Károly munkája

Isteni szemmérték

Mint gyarló, elfuserált ember, sokszor nézek föl az égre, s le, a földre is. És sokszor fölteszek magamnak egy bűnös, szemtelen kérdést: milyen szemmértéke lehetett Istennek, amikor ezt a világmindenséget teremtette? És milyen eszközzel számította ki, hogy mi mekkora legyen? Nagy-e, vagy kicsiny? És miből mennyit érdemes teremteni ahhoz, hogy a világnak értelmes kinézete legyen.

Hogy legelőször a szorzótáblát teremtette az Úr, azt majdnem biztosra veszem. Mert az mondja meg, hogy kétszer kettő mennyi. Szorzótábla nélkül semmire sem lehet menni. Mégis, vannak dolgok, amelyekhez nem elég a szorzótábla. A milyenséghez például nem elég. Valami kék legyen-e, vagy vörös? Ezt nem lehet szorzótáblával elintézni. Ez a formára is vonatkozik. Gömbölyű legyen-e egy csillag, vagy lapos? Csupa nehéz, megoldhatatlan kérdés.

Szeretem a nehéz, megoldhatatlan kérdéseket. Például azt, hogy milyen az isteni szemmérték? Mert szemmérték nélkül semmire sem lehet menni. Mi történne, ha minden tárgyat, élőlényt, felhőt, ködöt, folyót, szellőt, pirkadatot és naplementét milliméternyi pontossággal ki kellene mérni? Hát a bacillusokat, az apró, szemmel láthatatlan lényeket és porszemeket mivel lehetne meghatározni? Hogy mekkorák legyenek? Idő sem lenne semmire, csak állandóan méricskélnénk. Ezért van szükség szemmértékre, arányérzékre, a saccolás csudálatos képességére. Akinek nincs jó szemmértéke és a saccolás csudálatos képessége is hiányzik belőle, ne is fogjon hozzá világmindenséget teremteni.

Vegyünk például egy kalapácsot. Egy kalapács nem lehet akkora, mint egy fogpiszkáló, mert azzal egy szeget sem tudnánk a falba beverni. De akkora sem lehet, mint egy torony, mert kézbe sem tudnók fogni. Egy jó kalapács megalkotásához nem kell semmi mérőeszköz, csak jó szemmérték kell. Ha jó a fogása, máris kész a jó kalapács.

A póknak például jó a szemmértéke. Pontosan akkora hálót feszít ki szobánk falai közt, amekkora elbír egy szunyogot, legyet és nem szakad el. A pók tökéletes teremtmény.

De vegyük a fülbemászót. Rengeteg lába van, fut ide-oda, kapkodva keres valamit, ő sem tudja, hogy mit. Utálatos teremtmény. Én ki is hagytam volna a világmindenségből.

És itt jön elő a legnagyobb kérdés: mit érdemes teremteni? Fát, felhőt, tengert, napsütést, virágot, szellőt, énekes madarat, szökkenő sáskát, piros és fekete bogyót, hajnalt, csöndes estét, halk zümmögést, langyos, futó esőt, puhán hulló havat érdemes teremteni. És lenne még néhány apróság: nem hagynám ki a teremtésből a mélységet és magasságot, a dallamokat és színeket, a formákat és ízeket, az illatokat, a közelséget és a távolságot.

Szép mesterség a teremtés. Isteni mesterség. Szorzótábla kell hozzá és szemmérték. Határozottság kell hozzá, elképzelés, könnyedség és nyugalom. Vagyis művészi lélek.

Utazások

A csúnya levél

Ahogy Pusztai Péter látta

Szép levelet írt nekem Dancs Artur Nevijorkból. Valóságos beszámolót. Ilyesmik vannak a levelében : A World Trade Centert úgy rombolták le, hogy sohasem jutottam a tetejére.

Aztán benne van ebben a szép levélben, hogy édesanyjával miképpen jutottak föl az Empire State Building tetejére, s milyen világ van a Radio Cityben, ahol a világ hirességei szoktak fellépni.

Erre a levélre ezt válaszoltam:

Na, látod, erre az empír bildingre nem mentem föl. Csak a másikra, az ikrekre.
Ami már nincs. És persze, fölléptem a Radio Cityben. Mert úgy illik,
hogy ha már ott van az ember, lépjen is föl. Legalább a lépcsőre.

Artur így válaszolt:

Ó, Frici, te akkor olyan vagy, mint az én anyám. Ő nem csak hogy fellépett a
Cityben, hanem le is heveredett előtte a nagy szökőkútnál. Miket ki nem hoz
ez a város az emberekből! Anyu, akit folyton morogni hallottam,
nyugdíjrendszerről, drágaságról a kispiacon, a gűzosok túlkapásairól és a
szomszédok hangosságáról, most felszabadultan fickándozik New York
ölelésében, és ha úgy van, spontán leheveredik a Rockefeller Plazán. Lazán.
De ha Te már olyan jártas vagy Friscóban, mondd meg nekem, igaz-e, hogy
naottaztán nem lehet autó nélkül levegőt se venni és ilyenek? Itt nincs
illetékes, aki erre válaszolna. Itt mindenki azt tartja, autó nélkül sehol
sincs s nem is lehet élet, és szállodai helyfoglalás nélkül, sem gazdag
választékú drága resztorantok nélkül sem. Eddig mindig rácáfoltunk. Mert
Washingtonban sem volt autónk, se szállodánk, és isteni volt reggel odaérni,
este hazajönni, s közben egy jót sétálni a belvárosban, ebédelni egy ázsiai
kisvendéglőben. Majd Buffalóba és a Niagarához is elmentünk autó beiktatása nélkül repülővel, busszal, s ettünk Buffalo szárnyakat vacsorára a reptéri étteremben. Se autó, se szálloda, este későn hazarepültünk...
És most Frisco is szóba került, és eszembe jutottál. Van gépünk, hogy
délelőttre érjünk oda, és van másik, hogy éjfél előtt indul vissza. Közte
egyet csavarognánk. Gondolod, hogy van élet autó nélkül is? Gondolod, hogy megússzuk anélkül, hogy külön szabadságnapot kivennék, és szállodát és autót bérelnék és.. és...?

És most következik a csúnya levél. Az én levelem. A rövid, hűvös és szégyenletes levél:

“Idegen városba csak úgy érdemes menni, ha legalább annyi időt
tölt benne az ember, hogy egy valamirevaló klubba befogadják”.

Úgy beszélek, mintha én már törzstagja lennék valamelyik San Franciscoi fényes klubnak ! Mintha örökre bérelt lakásom lenne egy pompás szállodában. Mintha nem gyalog jártam volna végig a város utcáit, tereit. Úgy beszélek!

Bocsásd meg nekem Artur e csúnya levelet. Talán azért írtam, mert nekem nem volt soha se alkalmam, se pénzem, hogy csak úgy röpködjek Nevijork és Frisco között. Talán azért. És talán azért is, mert a sok hiábavaló mászkálásom során reájöttem, nekem már nem való az utazás. Sem pedig a klubélet nem nekem való.

Mégis, mintha lenne valami igazság az én csúnya levelemben, Artur ! Mintha lenne abban valami igazság ! 

Woody

Foto Wikipedia

Hé, Woody !

Hát jól megvénültünk, Woody!
Olvastam az újságokban, hogy Woody Allen hetvenöt éves. Na, gondoltam, mi van akkor, ha annyi vagy, Woody? Hát a mi Törőcsikünk nem annyi? Szépen fölépült a nagy betegségéből, talán olvasta Martin Du Gard sorait : "Aki mindig egészséges volt, végzetszerűen hülye marad.”

Nem tudom, olvastál-e arról, hogy én is sokat betegeskedem? Nem szeretnék hülyén maradni. Inkább szenvedek és olvasom a te okos aranyköpéseidet. Tudod, nekem melyik tetszett legjobban? Ez: ”Szeretem ezt az aranyórát. Apám a halálos ágyán adta el nekem”. Nagy zsidó volt a te apád, Woody! De az enyém még nagyobb volt, mert soha nem is vett magának aranyórát, nehogy nekem kelljen eladnia a halálos ágyán.

Sok tekintetben hasonlítunk mi ketten egymásra, Woody! Azt írja rólad a Wikipédia, hogy hét éven keresztül jártál az elemibe. Hát tudd meg, én is pontosan hét éven keresztül jártam elemibe, Woody! Nem érdekes? Járhattunk volna együtt is, ha én Brooklynban élek, vagy ha te Siménfalván élsz, hát nem igaz? Az ember nem választhatja meg születése helyét.

És azt írja még rólad a Wikipédia, hogy  “19 évesen darabokat kezdett írni a The Ed Sullivan Show-nak, a The Tonight Show-nak”. Itt is van valami hasonóság köztünk. Mert bizony, a mi falunkban is nagyon nagy jelentősége volt a sónak. Különösképpen a nagy, darabos parajdi sót szerették a mi teheneink. A fehér, bolti sót nem kedvelték és sokat kellett mászkálnom nagy, darabos parajdi sóért. Amikor nem találtam, még kiabáltam is, miért nem hoznak már parajdi sót? Szóval, patáliát rendeztem. Amíg te filmeket rendeztél, Woody! A rendezés, az rendezés, hát nem? Ebben is találok közös vonást a kettőnk életében.

Mit mondasz? Hogy téged kitüntettek? Engem is ki. És nem valami ismeretlen Oscar tüntetett ki, hanem egy szakképzett asztalos. Egy blogoló társam, aki az én blogomat “Kreatív Blog” –címmel tüntette ki. Hogy tudjad és nagyon ne bizakodj el.
Az imént megnéztem egy filmedet, a világhálón, Woody. Abban azt mondod, hogy szereted az esőt, mert “az eső elmossa az emlékeket az élet járdáiról”. Milyen szépen mondod, Woody! Az én emlékeimet is az esők mosták el.  Valósággal elmosták még a szülőházamat is. De azért én is szeretem a csöndes esőket, Woody!

Azt mondod, “a pénz jobb, mint a szegénység, már csak anyagi szempontból is.” Látod, valahogy ilyenformán vélekedem én is a pénzről és a szegénységről.

Te tudod, hogy kik azok a boszketárok? Hát azok a szegények, akik a bokrokban laknak, vagy helyesebben a statisztikákban laknak. Ezek most már naponta kijönnek a bokrokból, vagy a statisztikából és meglátogatnak engem. Az az igazság, hogy én is rossz fertályban lakom, mint amiképpen te is laktál rossz fertályban: “Veszélyes környéken lakom. Ahányszor becsukom az ablakot, mindig odacsukom valaki kezét.”
Most például csöngetnek a kapunál. Ilyenkor csak a gázolvasók járnak, s a boszketárok. Megyek, hogy nyissak kaput. Már csak azért is, mert ezek a szegények hoznak ennivalót a macskáimnak.
Szia, Woody!

Világháló

Hát maguk nem látják ?

Vegyük példának okáért Gálfalvi Gyurit. A mi régi, jó barátunkat és bajtársunkat. Vegyük őt. Mert ez a mi Gyurink oly otthonosan mozog a hazai irodalomban, mint a jó háziasszony a kicsiny, tömbházbéli spájszban. Behunyt szemmel tudja, mi, hol van és ahol van, onnan hová kerül. Vegyük őt.

Olvasom a Korunk hét évvel ezelőtt megjelent augusztusi számát, amelyben Gálfalvi, mint valami szavahihető jós, határozottan leszögezi : 

“Alternatívaként, a nyomtatott lapok mellékleteként el tudom képzelni az interneten közölt irodalmat, de hogy helyettesítse, azt nem.”

(Beszélgetés Gálfalvi Györggyel. Kérdezett Vallasek Júlia)

Már akkor, hét évvel ezelőtt mellbevágott engem ez a jövendölés. És azt mondtam magamban, szavahihető jósok ugyan nincsenek, de előfordulhat, hogy ez a Gyuri tisztában van a jövendőnek az irodalomra vonatkozó részével. Mert mit csinál egy író, ha olvasóival találkozik ? Veszi a könyvét és leteszi az asztalra. Hogy lássák: abban van az ő termése, vagyis az irodalom. És fölolvas a könyvéből. Aztán dedikál, s egy kicsit még beszélgetnek, pálinkáznak. Hogy venné ki magát, ha az író nem hozná magával a könyvét, csak fölnézne a levegőbe és azt mondaná, ott van az ő könyve, a levegőben ? Hogy venné ki magát ?

Márpedig most az történik, hogy az írók “fölhurcolkodnak” műveikkel a világhálóra. Lehet, pont azért, nehogy egy lelkes olvasó, a dedikálásért vívott küzdelmében véletlenül fölborítsa a pálinkás poharat, s eláztassa az asztalra kitett friss irodalmat. Lehet, pont azért. De nem biztos. Sőt ! Azt hiszem, egyáltalán nem biztos. Mert mit mond például a költői lélekkel megáldott másik “spájszos” barátunk: “...a világhálón lehet a leginkább szolgálni azt, hogy valamilyen gondolatnak, teljesítménynek érvényt szerezzünk a nagyvilágon”. De mondott ő ennél cifrábbat is : “...szerintem a papírkönyvnek ma már semmilyen becsülete nincs, Erdélyben sem. Ezt bizonyítja az a tény, hogy gyakorlatilag nincs könyvkereskedelem. Megszűnt. Ami van, az szomorú vergődés.”

Nem voltam ott a legutóbbi, marosvásárhelyi könyvvásáron. Csak messziről figyeltem a népeket, de úgy láttam, gyakorlatilag azért elég sokan elvergődtek oda. Valami könyvkereskedelem azért mégis van. De : találtam egy érdekes meghívót a mai napon. Íme:

KÖNYVTÁR ÉS OLVASÁS A DIGITÁLIS KORBAN

címmel közönségtalálkozót szerveznek a Kájoni János Megyei Könyvtár dokumentációs részlegén, a BIBLIONET könyvtárfejlesztési program révén megvalósított korszerű internetes, elektronikus szolgáltatások felavatása alkalmából, 2010. december 3-án, pénteken, 17.00 órai kezdettel.
Program:
Köszöntőbeszédet mond: Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke.
E-könyvbemutató és beszélgetés a hagyományos és internetes olvasásról:
Színek a palettán – Cseke Gábor Márton Árpáddal készített beszélgetőkönyve a világhálón - a könyv bemutatója kapcsán az est meghívottjai:
Cseke Gábor író, újságíró és beszélgetőpartnere, Márton Árpád képzőművész.
Minden érdeklődőt, szeretettel várnak.

Úgy látszik, ez a csíkszeredai BIBLIONET eleresztette a füle mellett, mit mondott Gálfalvi az irodalom jövőjéről, hogy mit tud ő elképzelni, s mit nem. Most fogja magát és találkozót rendez, könyvbemutatót, olyan könyvről, amit nem lehet az asztalra letenni. Csak elképzelem ezt a találkozót : ott áll Cseke Gábor a közönség előtt, fölnéz a mennyezetre és azt mondja, valahol fönt, a levegőben van a mi könyvünk. A világhálón. Több, mint nyolcezer kötet társaságában. Azért gyűltünk össze, hogy beszélgessünk róla.

-Hogyhogy fönt, a levegőben ? -kérdezi valaki.

-Úgy, hogy oda raktuk ki, ne kelljen annyi papír. És pénz. Akit érdekel, leveheti.

Ekkor közbeszól Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke : -Hát maguk nem látják ? Mi látjuk. Borítója is van néki !

Persze, hogy látja azt a könyvet Borboly Csaba ! A mai fiatalok interneten nőttek föl, hogyne látná a jövendőt ? 

Még én is látom. Pedig olyan vén vagyok, hogy a ló nem venné el a markomból a kockacukrot, s a csengőhangok is megszöknek a mobilomból.

Hazafi

Foto Ádám Gyula

A villanykapcsoló hazafias kezeléséről

Sokáig azt hittem, a hazafiság megfogható valami, mint mondjuk, az ember feje, vagy nyaka. Az iskolában is azt tanították, a jó hazafi ontja vérét a hazáért, nyakra-főre, s ahol vérétől elázott a föld, oda szobrot emelnek, az utókor pedig minden évben nagy szorgalommal hordja arra a helyre a kegyelet virágait, verseket szaval és beszédet mond.

Sokáig azt hittem, a hazafiság megfoghatatlan valami, mint mondjuk, maga a lélek,  a szellem, mely ott lebeg a vizek fölött, vagy a szemünk előtt, de mi nem láthatjuk. Az iskolában is azt tanították, a jó hazafi lelkében hordozza  hazáját, bármerre jár a világban, reá gondol és imádkozik érette.

Eljött aztán egy olyan világ, amelyben azt tanították, a hazafiság az, hogy az ember ragaszkodik az olyan világhoz, nem foglalkozik más világok berendezésével. Sőt, az igazi hazafi ki sem teszi a lábát a saját hazájából. Csak ül otthon a fenekén és dicséri az olyan világot, más által szigorúan kiválasztott verseket szaval, s nem mond beszédet, csak összecsapja tenyerét, amikor látja, hogy tapsolnak körülötte.

Ebben az olyan világban volt a legegyszerűbb hazafinak lenni.

Egyszer például határozatot hoztak a villanykapcsoló hazafias kezeléséről.

E határozat szerint a jó hazafi előre tudja, hogy a villanydrótok ereiben egyre kevesebb áram csörgedezik, ezért a villanykapcsolót kikapcsolja, ne maradjon teljes sötétségben az ország. Egy kattintás lefelé, s máris jó hazafi volt az ember. Egy kicsit ültünk a sötétben, de tudtuk, legalább jó hazafiak vagyunk. Ezt a módszert kizárólag a saját használatomra, előrelátó hazafiságnak neveztem el. Hogy legyen elnevezve.

De nem voltam eléggé előrelátó.

Mert íme, most más rendszer van. És más a hazafiság is.

Most nem kell itthon ülnöd a fenekeden, míg lapos lesz, elmehetsz Brémába bank-betyárnak, s ha gyűlnek az árnyak, nyomás Zélandra, az Újra, újra, meg újra, csak átlépsz Afrikába, csodálni, a vadbikák, ha hágnak, Hága is csak itt van, egy futamodás, de vehetsz kalapot Kölnben, hogy megemeld a Dómnál, vagy leköpheted a francúzt a szétvetett lábú toronyból, ha látod, nem tetszik neki a képed, beállhatsz nomádnak, ha befogadnak, csak annyi szorgalmad legyen, mint körmöd feketéje, máris szedheted az epret spanyolban, a pénzen felnevel apád egy árva malacot itthon, az ólban, s a fáradozásért küldesz néki lapot, képest, a Niagarától, ahhoz képest nagy dolog ez, mert ő még tengert se látott, már késő, belevénült a jó hazafiságba, de sokra is viheted, ha kerítesz magadnak jobb „job”-ot, amitől a tenyeredre seb nő, igaz, akkor már nem néz reád egy kényesebb nő, de bárhogyan alakul a sorsod, az maradsz, jó hazafi. Ez a divat ma.  

A villanykapcsolót nem kell kikapcsolnod ahhoz, hogy jó hazafi légy. Egy egész város világítását kikapcsolják, ha nincs kifizetve a számla. Ha kifizeted, akkor újra fényben úszik egy egész város. Ez az igazság: a számla kifizetése maga a hazafiság ! Meg lehet venni. Árú lett a hazafiság. Mint a sósperec, a spenót, a kupáscserép.        

Szünet

Pusztai Péter fotója

Ideje lenne már egy kis szünetet tartani ebben a nagy zenebonában, hadd pihenjenek a kürtök és dobok, tenyereteket tegyétek rá szépen a réztányérra, nem árt, ha meglazulnak a húrok hegedűn, nagybőgőn, vonón, lógjon önfeledten a harangkötél, túl sok a zúgás fülben, levegőben, ne hordjátok szét a szórólapokat, engedjétek, hulljanak egyenesen a szemétbe, nyomdából kijőve, s ti, költők, jelöljetek ki egy napot legalább, amikor nem írtok lagymatag verset, pihenjétek ki a semmitmondás fáradalmait, egy hétre maradjatok otthonaitokban, ti, örökös szervezők, ne nyissatok meg semmi fesztivált, kiállítást, konferenciát, túl van beszélve ez a kurta emberi élet, ó, el ne felejtsem a sok politikust, gyertek ki szépen a térre, mint más, egyszerű halandó, gyalogosan, engedjétek szabadon a sofőrjeiteket, hadd tűnődjenek csöndben egy kocsmai pultnál a világ folyásán, gyertek ki szépen a térre, mint más, egyszerű halandó, fontosságotokat hagyjátok otthon, akár egy kopott kabátot, szegre akasztva hanyagul a kijárati ajtónál, a sarokban, gyertek ki saját véleményetek nélkül, keveredjetek el a galambok között, legyetek szelídek, a postáskisasszonyt se riassza senki, hogy hordja szét a fölszólítást, számlát, büntetést, fenyegetést, hagyjatok néki egy csöpp időt,

fodrászra, pedikürre, apró gyermekére, ideje lenne már egy kis szünetet tartani ebben a nagy rohanásban, figyeljétek meg, csöndben történnek a legnagyobb dolgok a világon, nem kiabál a fűszál tavasszal, kalapáccsal sem tudnátok visszaverni a földbe, az este is úgy jő, s a hajnal is, szinte észrevétlen, akár a tél, vagy a nyár, ezek a legnagyobb dolgok a világon, nem a parittyakő, s a kilőtt golyó.    

Temetés

Dali Sándor

Kihalófélben lévő emberfajtát temetnek, bizony, azt temetnek most Sepsiszentgyörgyön. Szegény az az ember, aki őt nem ismerte. Nagyon szegény. Mert nem tudhatja, milyen egy jóságos tekintet. Ez a mi, önpusztító, szigorú, szépszavú költőnk, Czegő Zoltán azt írja Dali Sándorról, hogy szerethető ember volt. Hát az volt ! Szerethető. És szerettük is őt. Énnekem hét évig volt alkalmam a közelében élni.

Író szeretett volna lenni Dali Sanyi. De nem lett belőle író. Hiába írt könyvet, újságot, akármit. Ő barátnak született, igazi bajtársnak, egyenes embernek, egyszerűnek, szerénynek, jónak. Ha valamit lehetett tőle tanulni, akkor jóságot lehetett tőle tanulni. És tisztességet.

Foto, Hlavathy Károly

Bukarestben, egy napon elvittem Dali Sanyit a moziba. Nemrég írtam egy vékony könyvet, az a címe : Az eltérített felvonó. Ebből most ide illesztek egy kicsiny részt, amelyben arra a bizonyos eseményre emlékezem :

 „A hatvanas évek végén történt, hogy jön Dali Sándor, a főszerkesztő, mit tudjon csinálni, mert őt eszi meg a felesége. Hogy ilyen magas beosztása mellett sem tud két mozijegyet szerezni a Pátriába, ahol valami nagyon híres filmet vetítenek. Végigtelefonálta már minden ismerősét Bukarestben, de senki nem tud segíteni. Mondom, Sanyi, hívjad a feleségedet, máris indulunk a moziba. Minden el van intézve. Ő ebben kételkedett, de a felesége is. És azt mondták, Frici, mi nem olyan emberek vagyunk, hogy csak úgy besurranjunk egy moziba, vagy valami ilyesmi. Csakis hivatalos úton vagyunk hajlandók bemenni. Mondom, hivatalosabb út nincs is annál, mint amit én kigondoltam... A pénztárhoz érve mondom, jöjjetek utánam, ne nézzetek senkire. A jegyszedő emberhez hajoltam és bizalmasan a fülébe súgtam: "Körünkben tartózkodik Dali elvtárs!" Románul mondtam: "În mijlocul nostru se află tovarăşul Dali!"

A jegyszedő ember intett egy őrnek, kísérjen fel minket az emeleti páholyba, s hozzon kényelmes foteleket is. Mozijegyről szó nem esett. De arról igen, hogy az emeleti páholyba fölérve azt mondta Dali, ilyen kellemetlen helyzetben soha nem volt még. Sem pedig az ő felesége. De erről a kellemetlen helyzetről nem volt időnk tanakodni. Két markos legény jött, három fotellel. Mondom az egyiknek, a harmadik fotelt vigye vissza, én csupán kísérő vagyok, nekem nem jár. Hogy nézne ki Dali elvtárs és az ő felesége, ha mellettük a kísérőjük is fotelben ülne? A protokoll, az protokoll, a szabályokat szigorúan be kell tartani... Aztán nekem is hoztak egy kopott, kis pótszéket... Hazafelé menet azt mondta Dali Sanyi, ő azt nem állíthatja, hogy nem volt moziban, de fogalma sincs arról, milyen filmet látott. Mert az ő gondolatai végig ott jártak az én csibészkedésemen. És mi történt volna, ha valaki megkérdezi tőlem a pénztárnál, vagy fönt, a páholyban, tulajdonképpen ki az a Dali elvtárs? Mondom, ilyesmit senki nem mer megkérdezni. Mert attól fél, hogy kiderül, nem ismer egy nagyon fontos embert. És akkor az ő jegyszedői állásának is lőttek. Mert egy nagyon fontos embert mindenkinek ismernie kell. Ha soha nem hallott róla, akkor is. Ez lélektan, Sanyi, lélektan, nem főszerkesztés. Ennek az egész rendszernek a lélektana. Ha valahol azt mondják, "körünkben tartózkodik" valaki, akkor világos, hogy az a valaki nagyon fontos ember. Az én csibészkedésem pedig nem egyéb, mint ennek a varázslatos kifejezésnek az alkalmazása.”

Nem tudom, olvasta-e vékony könyvemet Dali Sanyi. Ha nem olvasta, akkor már késő. Mert őt épp temetik. Kihalófélben lévő emberfajtát temetnek, bizony, azt temetnek most Sepsiszentgyörgyön.

Marosvásárhely, 2010, november 23

A nagy híd

Csak meg ne vénüljetek !

Fotó: Báthori Zsigmond

Szóval, lett egy pattanás a mellemen. Ott, ahol a jelvényt szokták viselni.  Semmi kis folt, éktelen bibircsók. Nem zavart sokáig, előfordul ilyesmi a pápák orcáján is. Az én mellemen  miért ne lehetne pattanás, tettem föl a kérdést magamnak reggelente, a tükör előtt. Aztán észrevettem, vöröses udvara lett az éktelen bibircsóknak. A Holdnak is van néha vöröses udvara, nyugtattam meg magam. De ahogy teltek a napok, lassan benépesült ez az udvar. Amiképpen általában a csöndes, falusi házak előtt kinő a papsajt, a sok apró, névtelen virág, fűszál és levél, azon módon kezdtek szaporodni a pattanás körüli furcsa alakzatok. Ha behunytam a szemem, pihe pipéket, bugyuta récéket láttam szaladgálni öszevissza a frissen nőtt pázsiton, méhek, sárga darazsak köröztek a levegőben, bele is szédültem a nagy zümmögésbe.

Összeszedtem magam, elmentem a sebész professzorhoz. Mutattam az éktelen bibircsókot. Megemlítettem a pihe pipéket, a bugyuta récéket, a méheket, sárga darazsakat, s a névtelen virágokat is, ne törje a fejét az előzményeken. Persze, megjegyeztem, na, látja, professzor úr, ez az a pattanás, amibe bele fogok halni. Kész röhej, hogy egyszer már megmentett egy súlyos ráktól, most pedig ebbe az egyszerű, ártatlannak tűnő, közönséges pattanásba kell nekem belehalnom. Kész röhej !

-Ebbe a pattanásba nem lehet belehalni, -mondta a sebész professzor és kivágta az  éktelen bibircsókot. Udavarostól, pipéstől, darazsastól. Vattára sötét folyadékot csöppentett, bepamacsolta a sebet, összevarrta, bekötötte, s meghagyta, mikor menjek, hogy a cérnát kiszedje.

Otthon azért megvizsgáltam a mellemet, hogy lássam, rendben van-e minden. Rendben volt, de gondoltam, a biztonság kedvéért nem ártana, ha én is csöppentenék a kötés mellé egy kis sötét folyadékot, mert maradt még belőle a régebbi bajaimból.

A kártyajátékban nagy hiba, ha az ember ráhúz még egy lapot, nem elégszik meg azzal, amije van. Úgy látszik, az élet és halál kérdése is hasonlatos a kártyajátékhoz. Ráhúztam én is a sorsomra, ezzel a sötét folyadékkal ! Mert másnapra tűzbe jött az egész mellem, vörös pettyek lepték be,  nem csak azon a helyen, ahol az éktelen bibircsók volt. Kiöltöm a nyelvem. Piros. Égő piros. Kék duzzanatok az ajkaimon. Ráz a hideg. Fejem fáj. Mindenem fáj. Veszem az üveget a sötét folyadékkal, nézem az érvényességi dátumot. Három évig érvényes. Pont három éve, hogy őrzöm ezt az üveget. Most járhatott le a érvényessége ennek a folyadéknak. Mondjuk, öt perccel, vagy tízzel ezelőtt ! Végem van !

Lássuk, mit ír erről a laptop. Azt írja a laptop, súlyos allergia léphetett föl. Mentőt kell hívni, orvost, nem szabad késlekedni az adrenalin injekcióval.

Hívom a mentőt. Beraknak. Egy kemény legény ráteszi nagy tenyerét a mellemre és megrázza, úgy, amiképpen a síró gyermeket szokás megnyugtatni. Mondom, jaj, mit csinál, pont ott vagyok megműtve, a mellemen, ott volt az éktelen bibircsók ! És minden baj ott van, ahová a tenyerét rátette ! Most mi lesz ? – Semmi nem lesz, öreg, most megmérjük a vérnyomását, nyújtsa a karját ! – Énnekem most nem vérnyomást kell mérni, hanem adrenalint kell adni, de gyorsan. És jó lenne, ha jönne velünk a feleségem is ! – Nem jöhet semmiféle rokonság, hozzátartozó, csak a beteget viheti a mentő, ez a protokoll, -mondja a tenyeres legény. –És ha én most elveszítem az eszméletemet, az sem lesz, aki elmondja a sürgősségin, mi volt a betegségem előzménye. –De maga el tudja mondani !- Most még el, de mire odaérünk, lehet, el sem tudom mondani, engedje, jöjjön a feleségem is!- Mondtam, hogy semmiféle rokonságát nem vihetjük. –Én nem kértem, hogy az egész rokonságomat hozzák velem, csak kizárólag a feleségemet említettem !

-A feleség nem beteg, hanem hozzátartozó, öreg ! Ilyen a protokoll !

Megméri a vérnyomásom. Kérdem, jó-e a vérnyomásom ? Azt feleli, majd beszámol erről az orvosnak, a sürgősségin, amikor odaérünk.

Odaértünk. 

-Magának mi a baja öreg ? –kérdi a szolgálatos nővér. Mondom: éktelen bibircsók, műtét, súlyos allergia, adrenalin, egy perc és már beszélni sem tudok, nézze, ráz a hideg, reszketek, hívjon orvost !- Előbb megmérjük a vérnyomását ! – Minek, hiszen már megmérték, amikor beraktak a mentő

autóba. – Megmérjük ismét ! Annyiszor mérjük, ahányszor elő van írva !

Átadnak a szolgálatos orvosnak. –Mitől reszket öreg ? –Az idegességtől reszketek, fölidegesítettek a mentősök a sok vérnyomással, nekem adrenalin kell. – Jó, akkor nyugodjék meg, öreg, várok öt percet, hogy megnyugodjék...

Vártunk tízet. –Na, megnyugodott, öreg? –Meg. –Akkor most mondja el, mi a panasza.

Kiöltöm a nyelvem. –Miért ölti ki a nyelvét ? – Hát nem látja, hogy égő piros a nyelvem  ? – Nem. Nem piros. –És az ajkaim nem kékek ? Nincsenek megduzzadva ? – Nincsenek. Azt mondja el, öreg, hányféle betegsége volt eddig ? – Énnekem negyvennyolc betegségem volt eddig, úgymint: rák, gyomorfekély, szív, máj, tüdő, mindenem volt már beteg. Most pedig volt egy éktelen bibircsók, műtét, allergia, de vigyázzon, egy percem, ha van és nem tudok tovább beszélni. – Nyugodjék meg, öreg, azonnal jövök, hogy megmérjem a vérnyomását. Megmérte. Kérdem jó-e  a vérnyomásom? Azt mondja, jó és most van egy kis dolga, de azonnal jön.

Fekszem a magas ágyon. Sokan fekszenek magas ágyakon, van, akit most hoznak, egyik lába hiányzik, mondják, autóbaleset.  Ilyenkor kevés az orvos, sok a beteg. Mert vasárnap van. Mondják. És megszólal a tőszomszédom, egy józanodó férfi : - Maga mit ivott, öreg ? Mert én a ködöt is megittam, öreg ! Vasárnap van...

Nincs kedvem válaszolni, hallgatok. De átszól a fejünk fölött egy bozontos fejű asszony, akinek karjába valami folyadék csepeg : -Csak meg ne vénüljetek ! Itt egyebet sem lehet hallani, csak azt, hogy magának mi baja, öreg ? Nem elég az embernek, hogy beteg, még öregítik is ? Maga nem így gondolja, öreg ? Ez a kérdés nekem szól, mert itt egyedül én vagyok öreg, mindenki más csupán beteg. De nem mondok semmit. Nem foglalkozom az öregséggel, a műtött mellemet tapogatom. Nagy híd a mellem. Oda van kifeszítve a reám kimért idő két partja közé.  Ha hagynám, hogy egyszerre lépjenek rá a hangulatok, azonnal össze is omlana.

Ha nem halálos

Pusztai Péter fotója

Éktelen bibircsók

Feleségem kizavart a házból, járjam meg magam ebben a gyönyörű, novemberi napsütésben. És kivel találkozom a főtéren ? Egy régi barátommal, akinek már a nevét is elfelejtettem. Ő viszont tudja az enyémet, s ezen felül mind a negyvennyolc betegségemet is ismeri.

-Hát megint beteg vagy, Feri ?

-Honnan veszed, hogy beteg vagyok megint ?

-Onnan, hogy aki egy ilyen szép, napsütéses vasárnapon sétál a főtéren, csakis beteg lehet. A séta elő van írva neki. Úgy, amiképpen nekem is elő van írva. Azért jöttem ki.

-Csakugyan az vagyok, beteg, megint.

-Most mi bajod van, te, Feri ?

-Valami fájó, rusnya pattanás nőtt a mellemre, ott, ahol a jelvényt szokták viselni.

-Az a rusnya pattanás nem betegség, te, Feri. Még a pápák orcáján is megjelenhet valami éktelen bibircsók. A te melleden miért nem jelenhet meg? Mondjuk, éppen azon a helyen, ahol a jelvényt szokták viselni ?

-Nem mondom, hogy nem jelenhet meg, de énnekem minden betegségem halálos szokott lenni...

-Hányszor halhat meg egy ember, te, Feri ? Mert egyszer már meghaltál. Majdnem.

-Honnan veszed, hogy egyszer már meghaltam, majdnem ?

-Onnan, hogy épp ma reggel olvastam az interneten, az Ingyen visz portál.hu nevű újságban a bözödi napjaidról írott könyvedet. Annak a végén van egy rész, az a címe, hogy Belehalt egy pattanásba. Ugye, hogy mégsem haltál bele abba a pattanásba ? Mert az egy nagy semmi. Csak egy éktelen bibircsók ! Azért jó, hogy  megírtad. Hogy is van az a rész, amikor majdnem meghaltál ?

-Az a rész így van : “Egy napon kórházba kerültem. Mint más beteg ember. Egy ápolónő jött be a kórterembe, aki rőt volt, nagy kiterjedésű és jóságos tekintetű. Mintha valami sűrű ködből bukkant volna elő, úgy lépett be az ajtón. Maga előtt hatalmas fecskendőt tartott, s a hóna alatt akkora vatta csomót hozott, mint egy kisded gomolyfelhő. Pont az ágyam előtt állt meg. Félrehajtotta a pokróc sarkát és leült. Azt mondta nekem, tudja, hogy én magát most meg fogom szúrni? Mondom, tudom. Már akkor tudtam, amikor az ajtón belépett. Aztán arra ébredtem, hogy meg vagyok halva. Majdnem.”

-Jó, hogy ezt megírtad, Feri.

-Te pedig azt mondd meg nekem, hogy találtál rá arra az újságra ?

-Arra úgy, hogy a magamfajta szegény ember azt keresi, ami ingyen van. Így jött elő az Ingyen visz portál.

-És mit találtál benne, amit ingyen elvihetnél ?

-Én a te pattanásodon kívül semmit nem találtam benne, ami nekem való.

-És az én pattanásom neked való ?

-Nekem, ha nem halálos. Ha az csak egy éktelen bibírcsók...

Nincs eléggé megbeszélve

Istenség, Pusztai Péter fotója

Soha

Ez az írás voltaképpen egy vers. Nem olyan, mint amilyenek általában a versek szoktak lenni. Nincs benne semmi szorosság, szabályos beosztás, rím, fegyelem, satöbbi. A sorok elmennek egészen a lap széléig, ott szépen megfordulnak, s kezdik előlről a járást. Ráérősen, mint amiképpen e sietős világból kiszuperált ember, aki hátratett kézzel sétál végig a városon, tűnődve, meg meg állva, csodálkozva és emlékezve.

Ebbe a versbe másfél óra van belegyömöszölve. Az a röpke idő, amit Cseke Gáborral töltöttem, mindőn meglátogatott engem ezen a szép, őszi délutánon.

Jött az én barátom Csíkból Vásárhelyre, jött, hogy legújabb könyvét bemutassa az itteni unitáriusok templomában. Épp mondani akartam, így cselekedtek régen az üvegezők is, sorra járták a falvakat, rekedt hangon kiabálva, ablak, ablak ! De nem mondtam. Mert Gábor nem kiabált, nem is villogtatta verseit, csak éppen kikötötte, másfél órája van arra, hogy beszélgessünk. És mi beszélgettünk. Majdnem mindenről. Hogy például Malmőben lőnek, sok a könyv a világban, mégis kevés, sok jó verset írnak a költők ma is, de mégis hiányzik a jó vers, lassan kihal a nemzedékünk, kész csoda, hogy még élünk, az egyik barátunk ilyen, a másik olyan, hogy az én mellemen épp most nő egy halálos pattanás, különben madarat fogott a rőt macskám, és te hogy vagy Gábor, és te hogy vagy Feri, szóval, úgy tűnt, mindent megbeszéltünk.

Aztán elment Gábor, vitte verseit a templomba, s én elgondoltam, érdekes, soha, semmi nincs eléggé megbeszélve.

Elfelejtettem például megüzenni a papjainknak, szép tőlük, hogy meghívják költőinket a templomokba, de jól tennék, ha időnkint megkérdeznék a Fönnvalótól, és te hogy vagy, Uram ? Érint-e téged a világválság, vagy csak nekünk találták ki ? És mi van a félbehagyott teremtéssel ? És miért van az, hogy ember embernek farkasa ? Nyugodt vagy te ott, ahol vagy, vagy nem vagy nyugodt ? És kivel beszéled meg dolgaidat, ha nem velünk, Uram ? Elfelejtettem megüzenni. Mert soha, semmi nincs eléggé megbeszélve. Soha.