kedd, június 29, 2010

Egyszerű történetek (36)

                            Fotó : Báthori Zsigmond




Leborult Szivarvég

Zsémbes ember volt a patkókovács. Nem a lovakkal, az emberekkel volt zsémbes. Ha valaki patkolni lovat hozott, s látta, hogy neki várakoznia kell, rend szerint kifejezte nemtetszését a várakozás miatt. Volt, aki azt mondta, a macska rúgja meg. Volt, aki a betyár mindenségét emlegette ennek az életnek, hogy az embernek mindenütt várakoznia kell.
Ilyenkor abbahagyta a munkát a  zsémbes patkókovács, félretette a forró vasakat és nyelvleckét tartott a klienseknek. -Meféle beszéd, az, hogy a macska rúgja meg ? Rendes embert a lova sem rúgja meg, hát akkor egy gyönge, jámbor macska ? És az mit jelentsen, hogy manapság sehol egy betyár, mégis őt emlegetik, mégpedig a mindenséggel egyetemben ?  De ez még semmi. Mert van, aki úgy állít be a kovácsműhely udvarára, hogy szinte elkiáltja, azt a teringettét ! Hát kit akar a más udvarán egy lovas gazda teringetni ? Csak teringessen otthon, a maga portáján, ne itt, nálam !

Azért legjobban az hozta ki sodrából a zsémbes patkókovácsot, ha valaki olyan szavakat ejtett el az ő udvarán, hogy azt a teremburáját ! Vagy azt a nemjóját ! Ezeket az értelmetlen kifejezéseket ki nem állhatta. Sem azt, hogy esti fény, vagy valaki menjen a manóba, s ha nem megy, akkor a térde kalácsa.
Valahányszor kifejtette nyelvészeti nézeteit ez a zsémbes patkókovács, azonnal meg is bánta. Attól tartott, még a végén valaki megsértődik, s nem jön többé errefelé a lovával. Ilyenkor azért nem kért bocsánatot senkitől, hanem oda hajolt a segédjéhez és  azt kérdezte tőle, jól mondom-e, te, Leborult Szivarvég ? Ez a Leborult Szivarvég sem volt különb a teremburánál, de arra jó volt, hogy porhanyítsa a kemény, otromba szavakat, amelyeket odavetett a vendégeinek. Azért, hogy tanuljanak helyesen beszélni.  
Egyszer egy lovas gazda azt mondta a zsémbes patkókovácsnak, őt helyesen beszélni ne tanítsa senki, különösképpen olyan ember ne, aki a saját segédjét Leborult Szivarvégnek titulálja. Mert ez a név rajta marad a segédjén, az idők végezetéig.

Aztán az évek kiforogták, mennyire igaza volt ennek a lovas gazdának. Mert a faluban Pétert, a zsémbes patkókovács segédjét valamennyi idő elteltével csakugyan Leborult Szivarvégnek szólították. Még a legszentebb helyen, a kocsmában is.
Leborult Szivarvég egy napon azt kérdezte a zsémbes patkókovácstól, hogy ő most már mitévő legyen a nevét illetően. Mert így szólítják meg  a kocsmában is és ő ezt megsokallta, már kezdi szégyelleni a reáragasztott nevet. – Az nem baj, ha így szólítanak meg Péter, mondta a zsémbes patkókovács. Az lenne baj, ha emiatt nem adnának néked pálinkát.
Erre Leborult Szivarvég azt akarta válaszolni, hogy a mester jobban tenné, ha nem nyelvészkedne, hanem beérné a patkolással. De nem mondott semmit, mert gyönge, vézna ember lévén, nem neki találták ki a lópatkolást. Naponta el kellett viselnie olyan megjegyzéseket, hogy hányszor mondjam néked, nem jól fogod meg a ló lábát. Fogd fordítva, Leborult Szivarvég ! És hányszor mondjam néked, fogd erősebben, mert ha a ló lába nedves, akkor csúszik ! Szóval, Leborult Szivarvég semmit nem válaszolt, inkább engedélyt kért arra, hogy életében legalább egyszer legyen szabad néki is nyelvészkedni. – Felőlem nyelvészkedjél, de csak röviden, mondta a zsémbes patkókovács. Leborult Szivarvég azt mondta, csak éppen meg ne sértődjék, mester. Dehogy sértődöm, hát mondd már, amit akarsz, Leborult Szivarvég, - bíztatta Pétert a zsémbes patkókovács. –Sokszor hallom magától, hogy ha a ló lába nedves, akkor csúszik. Ilyenkor arra gondolok, az enyém is. De nem a lábam, mester ! A magáé nem csúszik, ha nedves ?- kérdezte bátortalanul Leborult Szivarvég.

Ezt hallván, a zsémbes patkókovács szó nélkül ott hagyott minden sorára várakozó lovas embert és elment a kocsmába.
Leborult Szivarvég megszámolta a patkolni való lovakat, s egy kockás fűzetbe fölírta őket, érkezésük sorrendjében. Hogy legalább ne álljon tétlenül a zsémbes patkókovács udvarán.
Péter nyelvészkedését többen hallhatták a lovas gazdák közül, mert valamennyi idő elteltével, egy vasárnap, amikor a kugligolyó kiesett egy legény kezéből, valaki azt mondta rá, kiesett, mert csúszik, mint a zsémbes patkókovácsé. És mintha végiggurult volna a falun a kugligolyó, valamennyi idő elteltével mindenre azt mondták a faluban, ami nedves volt, vagy csúszott, olyan, mint a zsémbes patkókovácsé.
Ma már se ló, se kovácsműhely nincs ebben a faluban. Azt is kevesen tudják, ki volt Leborult Szivarvég és ki a zsémbes patkókovács. Még a kuglipálya is elvásott az évek során. De ha valakinek az élete megcsúszik valamiért, arra is azt mondják, úgy járt, mint a zsémbes patkókovács.


kedd, június 22, 2010

Egyszerű történetek (35)

         Narancssárga riasztás. Fotó: Báthori Zsigmond



A melltartó kipróbálása

Tudományos ember az órásmester, szeretek véle társalogni. Azt mondja, ha rendszeresen késik az órám, az jó jel, mert van benne következetesség. Az nem jó jel, ha egyszer siet, máskor késik. Ha szökdösik, késésről sietésre és fordítva, az nem jó jel. Mondom, az én órám nem szökdösik, hanem rendszeresen késik. Az jó, -nyugtat meg az órásmester- éppen csak be kell állítani. Tessék megvárni.
Amíg éppen csak beállítja, egy kis tudományos előadást tart nekem arról, hogy az ember is olyan, mint az óra. Ha szökdösik az ember gondolata, az nem jó jel. Kerüljem az olyan embereket, akik minden összefüggés nélkül egyik beszédtémáról a másikra ugranak. Rajtuk nem lehet eligazodni. Mondom, megfogadom a tanácsát, kerülni fogom az olyan embereket, akiken nem lehet eligazodni. Már eszembe is jutott, kik azok az ismerőseim, akiknek szökdösik a gondolata, egyik beszédtémáról minden összefüggés nélül a másikra ugrik.

Ekkor azt kérdi az órásmester, próbáltam-e már ki magamon női melltartót ?  Mondom, ne tessék haragudni, az órám járási szokásairól beszéltünk eddig, hogy kerül ide a női melltartó ? Arról nem is szólva, hogy férfi melltartóról még nem hallottam.
-Na, látja, teljesen meg vagyok zavarodva ! Nekem is szökdösik a gondolatom, egyik témáról a másikra. Ma reggel óta vagyok megzavarodva. Ma reggel mondta be a rádió, hogy szakemberek népes csoportja széleskörű tudományos fölmérést végez fiatal férfiak körében. Arról, hogy hány férfi próbált föl magára női melltartót a nagyvilágban. Ettől vagyok én megzavarodva. Magam sem hittem volna, hogy egyszer megérem, gondolataim csak úgy szökdösnek, egyik témáról a másikra. Ez nem jó jel ! De a nagyvilág jövőjét tekintve sem jó jel, ha szakemberek népes csoportja azzal foglalkozik, hogy hány férfi próbált föl magára női melltartót. Nézze, itt van a kezemben ez a csavarhúzó. De lehetne a kezemben akármilyen szerszám, ne ragadjunk le az órás mesterségnél. Mármost ha a szakemberek népes csoportja arról készítene fölmérést, hogy hány fiatalember próbált szerszámokkal megjavítani valamit a nagyvilágban, akkor azt mondanám, jó úton járunk. Mert a szerszámok használata teszi az embert, nem pedig a melltartó kipróbálása. Vegyük például a maga rendszeresen késlekedő óráját. Akárhány melltartót kipróbálhatnék, attól pontosan az az óra soha nem járna. Reggel óta töröm a fejem, milyen meggondolásból kell egy férfiúnak magára vennie egy női melltartót.
Mondom az órásmesternek, valamilyen elgondolása csak kell, hogy legyen a szakembereknek a melltartó férfiak általi kipróbálásáról. Mert ha nem lenne, nem vesztegetnék idejüket teljesen hiábavalóan...
Erre az órásmester visszatette az óra hátlapját és azt mondta, felőle gondolhatok, amit akarok a melltartókról, ő csakugyan nem vesztegeti idejét velem, teljesen hiábavalóan...



hétfő, június 21, 2010

Egyszerű történetek (34)

                                             Dancs Artur fotója




A mi nagy csatáink

Szívem szakad meg a boldogságtól, úgy érzem, nincs semmi baj a májammal, a szívemmel, mehetek végig az utcán, zsebredugott kézzel, nagyokat köszönve erre-arra, jól vagyok, persze, válaszolok, ha kérdezi valaki véletlenül, micsoda hülye kérdés az ilyen, hát nem látszik rajtam, jól vagyok nagyon, állandóan nem dúdolhatok víg dalokat végig az utcán, amerre járok, micsoda hülye kérdés az ilyen, miért ne lennék jól, történt valami, amitől nem illik jól lenni, tessék mondani, mi az, amitől most szomorúan kellene végigmennem az utcán, lehajtott fővel, morgolódva, akkor is, amikor úgy érzem, nincs semmi baj a májammal, a szívemmel, mert lehetne, bármi megtörténhet, különösen az én koromban nem szabad elbizakodni egy percre sem, ugye, miképpen járt a szomszédom is a minap, csak kiment, hogy megjárja magát, csak épp kitette a lábát hazulról, hát nem előjött egy furcsa fájdalom a mellén, valahol középen, megállt egy pillanatra, rátette kezét a fájdalmas pontra, nem fájt nagyon, gondolta, semmiség, elmúlik a sarokig, de nem volt semmiség, el sem ért a sarokig, úgy szedték össze az úton, bevitték, jöttek hófehér köpenyes emberek és sötét lett, már nem emlékezett semmire, de másnapra rendbejött minden, elmúlt a furcsa fájdalom a mellén, valahol középen, mondják, micsoda szerencséje volt, most nem mer kimenni egyedül, intett az ablakból, mennék véle, csak a sarokig, intettem én is, persze, hogy megyek, a sarkon túlra is, miért ne mennék, nincs semmi baj a májammal, a szívemmel, elindulunk szépen, ketten a sarokig, ott megáll a szomszéd, mellére teszi a kezét, kérdem, mi van, fáj megint, nem, nem fáj, mondja, nincs semmi baj, csak megnyomta kissé azt a helyet, ahol a minap előjött egy furcsa fájdalom, most nem jön elő, lehet, elő sem jön már többé soha, milyen jó, mehetünk végig az utcán, zsebredugott kézzel, nagyokat köszönve erre-arra, jól vagyunk mind a ketten, épp mondani akarom, fütyörészhetnénk is nyugodtan, víg dalokkal mehetnénk végig az utcán, mint régen, de nem mondom, rég volt az a régen, most már ritka a nap, amikor nem fáj sehol, meg kell becsülni a ritka napokat, megállunk féluton, indulunk haza, megvárom, amíg a szomszéd fölér az emeletre, nyílik az ablak, látom, épségben megérkezett, kihajol, öklével belevág a levegőbe, mint aki győzött, ilyenek már a mi nagy csatáink, ököllel vágunk bele a levegőbe.    


szombat, június 19, 2010

Egyszerű történetek (33)

                   Fotó : Báthori Zsigmond



Elmés szerkezet

Ülünk egy rozzant fapadon, tétován rezgő lombok alatt. Közel a bejárati sorompóhoz. Időnkint süvítve jön egy mentő. Ugrik a kapus, szalutál a sofőrnek, s amint begördül a mentőautó, le is engedi nyomban a sorompót, nehogy valami huzat besurranjon a tétován rezgő lombok alá. Oda, ahol éppen ülünk egy rozzant fapadon.
Jó kapus. Van néki ceruzája is. Azzal pedig fölírja egy fűzetbe a mentő számát, a pontos időt, a pontos dátumot.
Azt mondja a padszomszédom, az ártatlan nézésű, lábadozó ember, na, látja, ez egy igazi kapus. Kiköpött kapus. Egyszer láttam őt parolázni is az igazgatóval. Valami affélét mondott neki az igazgató, föl ne emelje senkinek a sorompót, csak abban az esetben, ha az ő rokonai, vagy barátai jönnek. -Ugye, maga ismeri már az én embereimet, kérdezte elmenőben az igazgató a kiköpött kapustól. -Már hogyne ismerném, igazgató úr, én mindenkit pontosan ismerek. Azért vagyok kapus. És azért van ez az elmés szerkezet, a sorompó, hogy akkor emeljük föl és akkor engedjük le, amikor szükséges. -Persze, persze, nem kell mindent részletezni, mondta halkabban, ugyancsak elmenőben  a kiköpött kapusnak az igazgató.

Magának vannak barátai ?- kérdezi tőlem az ártatlan nézésű, lábadozó ember. Mondom, énnekem tudtommal nincsenek barátaim. Kár. Nagy kár, mondja a lábadozó ember. Mert ha magának lennének barátai és én itt kapus volnék, mind beengedném őket. Fölemelném ezt az elmés szerkezetet, hadd jöjjenek be és menjen, ki amerre akar. Még a barátainak a barátait is mind beengedném. Tudja meg. Én be !
Kérdem a lábadozó embertől, mivel érdemeltem ki a rokonszenvét, hiszen nem is ismerjük egymást, csupán a betegségeinkről beszélgettünk. Azt mondja, az irántam érzett rokonszenvének egy kis története van. Fentről, az emeleti ablakból megfigyelte, gyakran időzöm a kórház hátsó udvarában. Ott, ahol nincs kapus. Ahol másféle a járás, a hangulat. Ahová minden körülményeskedést mellőzve, befordul a fekete autó és végső útjára viszi azt, akinek már befellegzett. Maga ott szokott időzni, nézelődni. A hátsó udvarban. Magának a végleges elmenésre vonatkozólag bizonyosan tervei vannak. Sokszor találgattam, vajon miféle tervei lehetnek magának ott, abban a hátsó udvarban ?

Mondom az ártatlan nézésű, lábadozó embernek, csakugyan vannak bizonyos terveim a végleges elmenésre vonatkozólag. Valami olyan elmés szerkezeten töröm a fejem, mely kimutatná már ott, a hátsó udvarban, mit ér az az ember, akit éppen föltesznek a fekete autóba. Erre az elmés szerkezetre azért lenne szükség, mert az apróhírdetésekben kizárólag azt lehet olvasni, hogy mély fájdalommal tudatjuk, szeretett szülő, apa, nagyapa, rokon, szomszéd, satöbbi. Aztán később, a temetés után derül csak ki, ha egyáltalán kiderül, hogy nem is volt annyira szeretett az a szülő, apa, nagyapa, rokon, szomszéd. Hogy nehéz napjaiban ebben a kórházban meg sem látogatta senki. Nem lehet megbízni a hírdetésekben. Ezért kellene egy elmés szerkezet. És különben sem igazságos dolog, hogy amikor ide behoznak egy beteget, fölírják a mentő számát, a pontos időt, a pontos dátumot. A hátsó udvarban pedig jöhet és mehet a fekete autó, se kapus, se sorompó. Semmi elmés szerkezet. Ezen töröm a fejem a hátsó udvarban.

-Na, jól sejtettem én, hogy magának tervei vannak a végleges elmenésre vonatkozóan ! És mit talált ki ezidáig ? Mert számításba kell venni a sírások őszinteségét, a véglegesen elmenő ember összes cselekedetét, a jókat, s a rosszakat, az erényeket és bűnöket, mindent. Hol az az elmés szerkezet, mely számbavehetne  mindent egy ember egész életéről ? Visszamenőleg ! És be kell kalkulálni az elfogultság szerepét is. Ami jó valakinek, az lehet rossz mások szemében, nem gondolja ? Ha maga efféle dolgokon töri a fejét, akkor magával baj van. Nagy baj ! Elmés szerkezet csak itt lehet, a bejáratnál. Ahol a sorompó van. Ahol a kiköpött kapus figyeli a mozgást. Tudja mit ? Legyen magának elég elmés szerkezetből, amennyit lát ebben az életben. És ne őgyelegjen többé a hátsó udvarban !
Fölállt a rozzant fapadról az ártatlan nézésű, lábadozó ember, övét bogra kötötte, s épp indulni akart valamerre, hogy szabaduljon tőlem. Ekkor  szóltam, lenne még nekem valami fontos mondanivalóm. Egy enyhítő körülmény. Tulajdonképpen kizárólag cigarettázni járok a hátsó udvarba. Hogy ne lássák. Az elmés szerkezetet most találtam ki. Miután bevallotta, figyelt engem fentről, az emeleti ablakból.



hétfő, június 14, 2010

Egyszerű történetek (32)

                 Fotó : Ádám Gyula



Meg fog pihenni szegény

Árnyékba húzódtunk a hőség elől. De nem volt eléggé hűs az árnyék. Borúlátó természetem van, mondom mamának, már az árnyék sem igazi. Emlékszik, régen milyen mély és hűs árnyékok voltak forró nyarak idején ? Lassan elromlik minden, mama. Mi is léggé elromoltunk. Vajon meddig romlik még a világ, mama ? És mi meddig romlunk még ?
Ilyen sötét hangokat pendítettem meg az emlékezés húrjain, hogy árnyékba húzódtunk a hőség elől.

-Ekkora nagy meleg volt egy nyáron, úgy hetven esztendővel ezelőtt is. Pont ekkora. Hűs árnyékot sehol nem találtunk. Még az udvarhelyi kórházban sem, ahol heteken át feküdtem, végtelenül gyöngén, lesoványodva.
Volt ott egy Tassai nevezetű orvos, aki naponta végignézett rajtam, kérdezte, hogy érzem magam és azzal ment is tovább. Válaszomat nem várta meg. Apád egy fogadott szekérrel feljött Udvarhelyre  és azt kérdezte ettől a Tassai nevezetű orvostól, doktor úr, mi baja van a feleségemnek ? Tassai doktor azt válszolta, majd meglátjuk. Meg se akarta látni. Az igazság az, hogy nagyon nem is kereste, mi a bajom. Ha kereste volna, könnyen megtalálta volna a betegségem okát. Mert nem egyedül engem vittek kórházba azzal a betegséggel. A falunkból többen feküdtünk ott, ugyanazokkal a vészjósló panaszokkal. Szemünk kidülledt, fojtott meg az a szorítás a nyakunkon. Golyvánk volt, a jódhiányos víz miatt. Csak reánk kellett nézni, messziről jól látszott a golyva, nem kellet kutatni, keresgélni semmit.
Apád egy hétre rá ismét feljött a kórházba és azt kérdezte Tassai doktortól, doktor úr, mi lesz az én feleségemmel, ha nem találja meg a betegségének okát ? Tassai doktor ennyit mondott apádnak : -Meg fog pihenni szegény...

Engem megműtöttek, meg is gyógyultam hamar. Lám, itt vagyok. Tassai doktor nem volt beteg, nem műtötték meg semmivel. De egy napon megpihent szegény.
Azt kérdezted tőlem, hogy az ember még meddig romlik ? Amikor Tassai doktor azt felelte apádnak a sorsomra célozva, hogy meg fog pihenni szegény, nem gondolta, ő pihen meg előbb, nem én. Úgy hetven esztendővel ezelőtt pihent meg. És én még mindig élek. Mert meglátott egy jóravaló sebész orvos és azonnal megműtött engem. És a többi, falunkbéli asszonyt is megműtötte. Tudod te azt, hogy mi maradt meg Tassai doktor emlékéből egészen a mai napig ? Az a megjegyzése élte túl őt, hogy „meg fog pihenni szegény...” Ma is ezekkel a kifinomult, ravasz szavakkal emlegetik mifelénk az olyan embert, akiről valamiért lemondtak már az orvosok. Aki hamarosan meg fog halni. Akinek már nem is kutatják a betegségét.

Csöndesen megjegyeztem, nem szép halottról rosszat mondani. Mama is megjegyezte, igazad van, csakugyan nem szép halottról rosszat mondani.
Hitvány hangulat telepedett közénk. És nem volt eléggé hűs az árnyék. Megbántam, amit mondtam anyámnak. Gondoltam, lazítok amennyit lehet a szigorúságomon, kérdezek még valamit, amire nem fontos válaszolni :  -Vajon meddig romlik még a világ, mama ? És mi meddig romlunk még ?
Mama fontosnak tartotta válaszolni : - A világ míg van, virul és haloványul. Az ember, ameddig él. Addig romlik.  



péntek, június 11, 2010

Egyszerű történetek (31)





A jó Domokos sógor

Tudják, hogy nézett ki jó Domokos sógor a szénásszekér tetején ? Valahogy úgy, mint csók a torta közepén. Mintha lenne a szénásszekér tetején valami. Vagy mintha nem is lenne semmi. Csak egy odavetett szalmakalap. A feje teljességgel bele volt veszve a szénába, de messziről látszott, hogy a  kalap alatt azért ott van maga, jó Domokos sógor.
Csöndes ember volt jó Domokos sógor. Talán túlságosan is csöndes ember volt ahhoz mérten, hogy mennyi nyomorúságot mért a sors az ő vállára. Más a helyében egyfolytában panaszkodott volna a fönnvalóra, vagy a hatóságra, hogy mit vétett a sors ellen, miért kell neki annyi terhet viselnie egész földi éltében.

Jó Domokos sógor soha, semmire nem panaszkodott. Ha valamibe be kellett állni, ő szó nélkül beállt, akkor is, ha nem tetszett neki a beállás. Jó Domokos sógor mindig és mindenkivel tökéletesen egyetértett. Mindenben. Ha valaki azt mondta neki egy forró nyári délután, hogy azért az időjárás túlzásba viszi a hőséget, ő azt felelte, csakugyan igen nagy a hőség. Ha pedig azt mondta valaki ugyanarra a nyári délutánra, hogy meleg van, de a nyár arra való, legyen legalább meleg, azt felelte, a nyár arra való, legyen legalább meleg.
Ilyen ember volt jó Domokos sógor. Más véleményéhez soha nem tette oda a saját véleményét. Meghallgatta mindenki véleményét és egyszerűen egyetértett mindenki véleményével. Ezért jó Domokos sógorral senki, soha össze nem veszett. Még Berta, a felesége sem.
Az igaz, hogy Berta sokszor mondta jó Domokos sógornak, hogy azért valami meglátásod neked is lehetne, Domokos, mert meglátás nélüli  embert nehezen lehet egy életen át elviselni, de ebből vita nem lett. Ilyenkor azt mondta Bertának jó Domokos sógor, hogy igazad van Berta, minden embernek kell, hogy legyen meglátása.

Már úgy nézett ki, szépen éli le  földi életét jó Domokos sógor. Fölösleges veszekedés, idegesség nélkül. Már úgy nézett ki, békességes természetével az igazi boldogság útján jár ez a vézna, sápadt ember, jó Domokos sógor. Berta, a felesége is mintha beletörődött volna abba a kialakult helyzetbe, hogy férjének véznaságát és sápadtságát pótolja az ő kövérsége és orcájának örökös pirossága. Már úgy nézett ki.
Egy napon jön Berta anyámhoz, éktelenül panaszkodva. Hogy milyen tyúkesze van az urának, vagyis jó Domokos sógornak. Hogy még annyi esze sincs, mint egy tyúknak. Hogy bezzeg neked Emma, a te urad önfejű, akaratos ember, időnkint még veszekedtek is, de a te uradnak legalább van meglátása. Képzeld el, ennek a Domokosnak meg sem fordult a fejében, hogy ne tartsa kezében a létrát, hogy én azon a létrán másszak fel az udorba. Nem gondolt arra, hogy nincs annyi ereje, amivel megtarthatná, ha én a hatalmas súlyommal arra a létrára rálépek. Tartotta szegény egy darabig, amíg bírta, aztán összeroskadt, s én leestem a földre ezzel a hatalmas súlyommal. Még szerencse, hogy nem reá estem, még szerencse.
-Hát miért kellett neked fölmászni arra a létrára, ha tudtad, hogy az uradnak nincs ereje téged megtartani ? –kérdezte anyám Bertától. – Azért másztam föl, hogy vegye észre, neki is kell gondolkozni, nem csak másnak. Hogy legalább egyszer ebben az életben neki is legyen meglátása. Úgy éltem le az életem mellette, hogy helyette nekem kellett gondolkodni, mi, hogy legyen. És most nekem kellett leesnem a létráról, hogy fölébresszem az uramat. Mert ha ő esik le valahonnan, attól nem ébred föl. Áldozatot hoztam érette, azt hoztam, Emma ! Áldozatot. A saját épségemet áldoztam föl az uram fölébresztéséért, Emma !
Berta panaszkodását apám is hallotta udvarunk sarkából. Hozzá is tett egy rövid megjegyzést, de úgy, hogy Berta is hallja : - Szegény, jó Domokos sógor !
  


kedd, június 08, 2010

Egyszerű történetek (30)

                     Fotó : Báthori Zsigmond



Leo


Szép ez a vasárnapi délután. Itt állunk, a város főterén, előttünk nyílnak a rózsák. A hátunk mögött fényes vendéglő. Terasszal. Az a neve, hogy Leo.
Mondom Zolinak, az én barátomnak, nem kellene nekünk is ide leülni, a  teraszra ? Jó ételek illata ömlik  a Leo-ból...
Zoli szavakkal szokott játszadozni,  azért is szeretek véle beszélgetni. Most is játszik a szavakkal. Azt mondja, nyomatékkal : Le ? Ó... Ide leülni nem nekünk való. Tudod te azt, hogy mennyi itt egy szimpla ebéd ?
Mondom, én azt nem tudom, mert itt soha nem ebédeltem. De azt tudom, hogy nemrég itt, szemközt velünk, a túloldalon öles betűkkel volt kiírva, hogy Miénk a tér !
-Az igaz, hogy ez volt kiírva nemrég. De már nincs kiírva. És nem is lesz kiírva immár. Soha. És ha ki is írná valaki, nem lenne abban igazság. Mert ez a tér már nem a miénk. Gyere, sétájunk egyet a téren. Figyeld meg, alig fogsz hallani valakit a mi nyelvünkön beszélni.
Sétáltunk egyet a téren. És alig hallottam valakit a mi nyelvünkön beszélni.

Mondom a barátomnak, azért erről a Leo-ról eszembe jutott valami. Szilárd Leó jutott eszembe. És egy kedves történet. Elmondtam Zolinak a kedves történetet. Lehet, hogy nem épp ilyen részletesen, mint amiképpen most ide mellékelem :       

Francis Crick, a DNS szerkezetének és szerepének Nobel-díjas megfejtője jegyzett fel egy történetet: Enrico Fermit sok minden érdekelte, így ez élet eredete is. Egyszer baráti társaságban ezt mondta: A Tejútrendszerben van legalább százmilliárd csillag, többé-kevésbé olyanok, mint a Nap. Sokuk körül bolygók keringenek, egyeseken folyékony víz is előfordul. A vízben a csillagfény hatására kémiai vegyületek szintézise indul meg, az óceánból langyos tápláló leves válik. Ebből az erőlevesből önreprodukáló struktúrák táplálkoznak. A természetes kiválasztódás belőlük mind fejlettebb, komplexebb lényeket hoz létre. Civilizációk kelnek életre, velük tudomány és technika. Újabb és újabb bolygókat keresnek fel ezek az értelmes lények, bejárva az egész Tejútrendszert. Ezeknek a rendkívül okos lényeknek a figyelmét aligha kerülheti el egy olyan szép bolygó, mint a Föld. De hát akkor hol vannak?" A kérdésre a jelenlévő Szilárd Leó rögtön válaszolt: "Itt vannak közöttünk. Kicsit furcsa az angol kiejtésük.
Magyaroknak mondják magukat." (Wikipedia)

Azt mondja Zoli, szép. És ő az angol kiejtést máris be tudja helyettesíteni. A mi kiejtésünkkel. És a szép bolygót, a Földet is be tudja helyettesíteni. Ezzel a főtérrel. Ezzel a várossal. Csak az értelmes lényeket nem tudja behelyettesíteni. – Nézz rám, én egy értelmes lény vagyok ? Még annyit sem engedhetek meg magamnak, hogy leüljek oda, ahová az van kiírva, Leo.




csütörtök, június 03, 2010

Egyszerű történetek (29)

                    Fotó : Báthori Zsigmond


Lídiné

Lehet, hogy él még Lídiné. Lehet, hogy nem. Éppen ő mondta volt nekem, hogy az ember él egy darabig, aztán nem él.
Amikor ezt mondta nekem Lídiné, szóltam Lídinének, hessentse el magától az ilyen felhős gondolatokat. Mint én az ő lúdjait. Mert átszállanak a kerítések fölött. Fékezve ereszkednek le a háziasszonyom udvarára, s hiába hessegetem őket, sziszegve szembe szegülnek velem, jelezvén, ők vannak jó helyen itt, nem én.
Pedig én jó helyre kovártélyoztam be magam. Pont nekem való volt a kicsi, zsindelyes födelű ház. Csönd vett körül és egy éppen csak szivárgó vizű patak. Nem zavart soha senki. Lehet, a Lídiné lúdjai is azért röpültek ide, mert itt őket sem zavarta soha, senki. Rajtam kívül. Ami azt illeti, velem nem sokat törődtek a Lídiné lúdjai. Amikor hessegettem őket, fölemelték szárnyaikat, mint amiképpen mi, emberek szoktuk széttárni karjainkat, ha azt akarjuk kifejezni, hogy ez a helyzet, nincs mit csinálni.

Egyszer megkérdeztem a háziasszonyomtól, miféle fehérnép ez a Lídiné ? Miért nem tartja otthon a lúdjait ? Még a végén lecsipegetik a kicsi udvar virágait...
-Ó, tessék hagyni tanár úr, a lúdnak nem lehet parancsolni. Ha egyszer föl akar szállani, akkor fölszáll. Azokat a virágokat pedig nem kell sajnálni. Maguktól nőnek, kinek van ideje virágokkal foglalkozni ? Hogy miféle fehérnép ez a Lídiné ? Hát milyen legyen az az aszony, akinek az ura egész nyáron nincs itthon ? Pedig itthon van, nem idegenben. Fent él a juhaival a hegyekben, a Szer-nevű legelőn. Ott él. Egyedül. Ez a Lídiné pedig itt él a mi szomszédunkban. Ugyancsak teljesen egyedül. Most tanul éppen csuklani. Ebben a mi falunkban vannak, akik angolul tanulnak, vagy olaszul. Lídiné pedig csuklani tanul. Abban a hitben él, hogy ha csuklik, valaki őt emlegeti. De bizony, hiába tanul meg csuklani ez a Lídiné. Nem emlegeti őt soha senki. Hacsak a tanár úr nem veszi a szájára az ő nevét. A lúdjai miatt. Más nem. Van annak tíz esztendeje, hogy senki nem kereste, nem lépte át a küszöbét. Ennek a Lídinének. Ő sem jár soha sehová. A kicsi bolton kívül. Oda elmegy élesztőért, cérnáért, ilyen semmiségekért. De ahányszor elmegy hazulról, mindig kitesz egy papírt az ajtajára, hogy pontosan hová ment, s mennyi ideig lesz távol a házától. Ha valaki véletlenül keresné, hát tudja, merre jár. Hogy él még. Azért.

Egy napon a kicsi boltban jó nagyot csuklott Lídiné. A boltos asszony erre azt mondta Lídinének,  magát valaki emlegeti, Lídiné !
Ettől a megjegyzéstől valósággal kivirágzott Lídiné. Még valami pettyes fejkendőt is vásárolt örömében. És úgy indult hazafelé, hogy többször kibontotta a pettyes fejkendőjét. Meg-megállt az úton és nézegette, szépen vannak-e elhelyezve azok a pettyek a fejkendőjén.

A boltos asszony csodálkozott, hogy nem csak élesztőt és cérnát, hanem pettyes fejkendőt is vett tőle Lídiné. Megállt a bolt ajtajában, s látta, hogy pettyes fejkendőjét nézegeti az úton Lídiné. És támadt néki egy vicces ötlete. Kis cédulára a következő sorokat írta : „ Az ura üzeni, menjen fel Szerbe, vigyen nekije sült kacsát ! Hamar !” És elküldte ezt a cédulát egy hitvány gyermektől, hogy tegye oda a Lídiné ajtajára. Még mielőtt haza érne Lídiné.

Azon a napon sültkacsa illata szállt a falu fölött, s a közelebbi szomszédok hallották Lídinét halkan dalolni is. Pedig ő dalolni soha nem dalolt. Legalábbis én nem hallottam őt soha dalolni.
Estefelé átjött a háziasszonyomhoz Lídiné. És messziről köszöntött engem is, jó estét, na, hogy tetszik lenni, tanár úr ?  Ugye, nem tetszik félni a sziszegő lúdjaimtól ? Nem bántanak senkit az én lúdjaim. Csak röpdösnek erre-arra. Nem lehet nekik parancsolni. Hogy ne röpdössenek. Aztán boldogan mondta el, hogy üzent az ura, menjen fel, Szerbe, visz neki sült kacsát és holnap nem lesz itthon. Ha valaki keresné.
Jól van, Lídi, mondta Lídinének a háziasszonyom. Ideje, hogy meglátogasd az uradat. És jó, hogy viszel neki sültkacsát, mert nem élhet egy férfiú egész nyáron zsendicén.

Másnap, már kora délután sírást hallottam a Lídiné háza felől. Átmentem Lídinéhez. Ott ült a küszöbön, zokogva. Amikor meglátott, próbálta eltakarni az arcán éktelenkedő, kék foltokat. Ölében volt a pettyes fejkendő. Kérdem, mi baj van, Lídiné ? Haramiák támadták meg fent a hegyen, vagy véletlenül beleesett valami szakadékba, hogy kék foltokat látok az orcáján ?
-Nem történt semmi, drága tanár úr, semmi, de semmi. Haramiák sem támadtak meg fent a hegyen és nem estem bele semmiféle szakadékba. Az uram vert meg. Hogy miért vágtam le azt a kövér kacsát ? Mert ő úgy gondolta, boros barátaival fogyasztja el azt a kövér kacsát, amikor haza jön, nem egyedül, fönt, a hegyen.  És miért mentem fel Szerbe, amikor ő engem nem hívott ? Pedig ki volt téve egy cédula az ajtóra. Hogy hívott engem az uram. És még csuklottam is. Hát érdemes az embernek élni, drága tanár úr ? Hát érdemes ? Az ember él egy darabig, aztán nem él. Mondtam ezt én már magának. De így egy darabig sem érdemes élni. Hogy egy kövér kacsa miatt az embert megverje a saját ura !

Sok év telt el azóta. Pont nekem való volt a kicsi, zsindelyes födelű ház. Csönd vett körül és egy éppen csak szivárgó vizű patak. Nem zavart soha senki. Nem tudom, megvan-e még az a kicsi ház. Azt sem, él-e még Lídiné.  Lehet, hogy él még. Lehet, hogy nem.