Egyszerű történetek (41)

                       Amaryllisz. Cseke Gábor fotója

Noé

A  minap egy statisztikus-lelkületű állami közeg azt mondta a rádióban, hogy valamilyen intézményből ki kell hajítani négy és fél embert. Mert meg kell húzni a nadrágszíjat. Tudom, milyen, amikor meg kell húzni a nadrágszíjat, de azt nem, hogy miképpen lehet kihajítani valahonnan négy és fél embert.

Aztán eszembe jutott az én barátom, Cseke Gábor. És igazat adtam ennek a statisztikus-lelkületű állami közegnek. Mert vannak emberek, akiket ha valahonnan kihajítanak, az annyi, mintha hármat, négyet, vagy mondjuk, négy és felet hajítanának ki. Ugyanis annyit érnek. Hármat, négyet, vagy négy és felet. Ilyen ember az én barátom, Gábor. Ahonnan ő hiányzik, onnan legalább négy és fél ember hiányzik. Ahol ő ott van, azon a helyen négy és fél emberrel többen vannak. 

 A számok furcsa teremtmények. Semmi nem annyi, mint amennyinek látszik. Mindig valamivel több, vagy kevesebb. Gábor most még nincs egészen hetven éves, de mi úgy ünnepeljük a születésnapját, mintha kerek évfordulója lenne. Kereken hetven. Vagy kereken hetvenöt. Mondanivalómat tekintve teljesen mindegy. De mit akarok én most mondani a barátomról, akinek néhány évet máris megelőlegeztem ?  Röviden azt, hogy ennek a Csekének valami furcsa szövetsége van az Úrral. Pontosabban megbizatása. Hogy mentse a menthetőt.

Ő egy mai Noé !

Nagy a gyanúm, reá vannak bízva például a bozótos irodalmi berkek, a bennük hemzsegő poétákkal, híres és elfelejtett tollforgatókkal, voltakkal, s leendőkkel egyetemben. Reá van bízva a bárka ácsolása, s főleg az, hogy tegyen belé minden fajtából egyet, aki megtanulta az ábécét, s írásra adta a fejét.

Furcsa ember ez a Gábor ! Úgy vettem észre, nagy gonddal, körültekintéssel, együttérző lélekkel válogatja ki az utókor számára kiszemelt egyedeket. Ott áll a bárka lépcsőjén, s egy vékony vesszővel gyöngéden reácsap némelyek fejére, majd puha spongyával el is simítja a vesszőcsapás nyomát, csak azután mutatja meg, melyik az a hely, ami őt megilleti. Ezt azért cselekszi, hogy mindenki érezze jól magát a bárkában, addig is, amíg föltűnik a láthatáron egy kiszállásra alkalmas szárazföld teteje.

 Most itt ülök a Cseke-féle bárka egyik félreeső zugában. Térdemen  nagy, fehér papír. Arra firkálgatok. Nem csapkodok és nem bántok senkit. Csak csodálom Gábor barátom türelmét. És olykor integetek neki, hogy tartson ki. Legalább hetvenig. És hetven után írja ki a bárka oldalára : leltár miatt zárva. És azt is, hogy azonnal jövök ! Noé.

Egyszerű történetek (40)

                        Fotó : Báthori Zsigmond

A varjú tekintélye

Fényes tollazatú, szép varjú szállott le a meggyfánk legfelső ágára. Magasból jöhetett, talán egy templom tetejéről. Úgy is viselkedett, mint aki magasból jön. Szét sem nézett a kicsi udvarunkon, csupán a tekintélyét villantotta meg a serdülő macskák előtt. Csak egyet károgott, hogy vegyük észre, itt van.

Ismerős nekem ez a fényes tollazatú, szép varjú. Van, amikor seregestől jön, hűvös hajnalokon. És úgy is száll tovább, seregestől. Most ráér, tollászkodik. Hátsó lábaikra állva csodálják őt a serdülő macskák.

A madarak tudósai mondják, hogy a varjak a ligetekkel, fasorokkal, erdőfoltokkal tarkított, nyílt területeket kedvelik. Hiába mondják. A mi kicsiny udvarunkon ligetek, fasorok, erdőfoltok nincsenek. Mégis, a varjak kedvelik a mi kicsiny udvarunkat. Talán, mert a nagy összevisszaságban fák és fűfoltok azért vannak. Meglehet, igénytelenek a mi varjúink, nincsenek ligetekhez, fasorokhoz, általában véve mindenféle rendhez szokva. Jó nekik így is ez az udvar. Persze, Comenius most azt mondaná, sokféle varjú van a világon, nevezzem meg, mifajta varjakkal vagyunk mi körülvéve. Mert szerinte „a dolgok pontos megnevezése az emberi bölcsességnek, vagyis az emberi mindentudásnak fundamentuma”. Most megnyugtatnám a mi tudósunkat, nem szándékom elmerülni a varjúfélék szokásaiban. Még az új-kaledóniai varjú sem érdekel, hiába olyan okos, hogy eszközöket  készít magának a fészekrakáshoz. Messze van innen Új-kaledónia. Nagyon messze. Voltaképpen ez a mi, igénytelen, tollászkodó varjunk sem érdekel különösképpen.

Csak a tekintélye.

A kapun kívül, egy nagy tömbházban is lakik egy varjú természetű, idős ember. Naponta megvillantja a tekintélyét. Azt hiszi, van neki még tekintélye. Kiül a járdán kiképzett kávézó kényelmes székébe és nézi az előtte elmenőket. Úgy néz mindenkire, mint régen. Rendőrök tekintetével. Mert az volt ő, rendőr.

Valahányszor elmegyek mellette, köszönök néki. Közömbösen. De ez a varjú természetű, idős ember nem szereti, ha közömbösen köszönnek néki. Elvárja, hogy vegyem észre, beszélgessünk, említsek meg valamit a régi, szép időkből.

A minap megemlítettem, hogy fényes tollazatú, szép varjú tanyázik mostanában a meggyfánk tetején. És van úgy, seregestől jönnek a varjak, az ég is elsötétül. Azt mondja határozottan, fel kell venni a harcot a varjak ellen. El kell zavarni a meggyfáról, mindenünnen el kell zavarni őket. Ismeri maga azt a régi mondást, mely szerint ezer varjú ellen elég egy kő ? Mondom erre meggondolatlanul, ezer kő sem elég egyetlen varjú ellen.

Azóta nem beszélgetünk.

Egyszerű történetek (39)

                A nyikómenti Siménfalva központja. Forrás : Szekelyhon.ro

Utazások ideje

Telefonált Mama, hogy elutazott hazulról. Nyár van. Utazások ideje. Ilyenkor megnézi, mit csinál a tenger. Nézhetné a tengert az ablakából is. Mert ott van a tenger az udvarán. Az ablaka előtt. Ott volt öt évvel ezelőtt is. Hullámzott a víz, mint most. Hozta a háztetőket, a megszáradt szénát, szalmakazlat, hozott és vitt tovább tömpeorrú malacot, tarka borjút, fapadot templomokból, kupáscserepet, létrát, már amit útközben talált. Ilyen a víz.  Nyár van. Utazások ideje. 

De Mama most nem akárhogyan utazik. Viszik. Traktorral. Mint öt évvel ezelőtt. Menekítik. Biztonságosabb helyre. Iduékhoz. Iduéknak jó a lelkük. Puha ágyat vetnek Mamának, ha eljön az éjfél.

Ma reggel hajnalban kelt Mama. Kérdem telefonon, hogy van, Mama. Azt mondja, ilyesmit most tőle ne kérdezzek. Siet haza. Épp csak fölteszi a fejkendőjét, keres magának egy traktort, amivel haza tud menni. Alszegből felszegbe. Ott is tenger van, alszeg és felszeg között. Mama átjut a tengeren. Neki könnyű. Csak kilencvenhét éves. Fölhív otthonról, mondja, hogy megtelt a pince, folyik ki a víz a kicsi ablakon. De nem ez a baj, hanem az, hogy a pincében lévő hidrofort is ellepte a víz. És most már neki nem lesz vize a lakásban. Ki kell szivattyúzni a vizet, más hidrofort kell szerezni, s még ott van az a tömérdek iszap ! De azért öcsémnek mondjam meg, ne induljon haza Pestről, mert az utcánkba nem lehet bemenni. Csak traktorral. Egyszer majd kisüt a nap. Valahogy lesz. Mindig volt valahogy. Nyár van. Utazások ideje.

Egyszerű történetek (38)

                           Dancs Artur felvétele

A mészárszék bejárata

             

( Megjegyzés, Tánczos G. Károly Vizeim- című írásához. )

Egy Böing (747) nevű gépen ültem, Nevijork felé menet.

Idős, nagytestű asszonyság telepszik mellém, hogy ne únja magát, beszélgessünk. A görög tengerpartról jön, megy haza, Észak-Karolinába, mondta nekem ez az asszony, s szépen elmesélte az életét, le ne maradjak valamiről. A Kennedy- röptéren azt mondja, neki sok a csomagja, mit tudjon csinálni, nem venném-e magamhoz a legnagyobbikat, vigyázhatnék a böröndjére, olyan megbízható kinézésem van. Elvállaltam. Aztán a sok csomagjával együtt a vámosok bevitték őt valahová, s én ott maradtam az ő legnagyobbik böröndjével.

Eltelt legalább egy órányi idő, s én, mint egy házőríző kutya, még mindig a böröndjét vigyáztam, nehogy anélkül maradjon ez a szegény asszony. Egy barátom várt reám a kijáratnál, de látta, hogy nem vagyok a megbeszélt helyen, bejött, s reám is talált. Azt kérdi, miért cipelek magammal ekkora csomagot, talán vízilovat hozok magammal Nevijorkba, mert igen megsokasodtak a vízilovak  a mi patakunkban...Aztán beállott ő is, őríző kutyának. A börönd mellé. És vártunk még ketten is egy órát arra a szegény asszonyra.

Amikor a szegény asszony kijött a vámosoktól, jó nagyokat cuppantott mindkettőnk orcájára, mondván, hogy két ilyen becsületes ember nem létezik egész Amerikában, ennyi idő alatt el is tűnhettünk volna a nagy forgatagban, azzal a behemót börönddel együtt. Márpedig abban kincsek vannak. Egy vagyonba kerültek neki azok a görög kincsek, s ha itt most megtalálják a vámosok, akkor ő bánatában föl is húzza magát Észak-Karolinában, a legelső villanypóznára.

Mindezt most csak azért teszem ide, mert mint valami böröndöt, reám bízták Tánczos G.Károly írását,  vigyázzak reá. Mégpedig úgy, hogy nézzek is be a lapok közé, vannak-e ott vízilovak, békák, szitakötők, márnák a Zagyva vizéből. Mert állítólag oda rejtett el egy csomó értékes dolgot ez a Tánczos.

Napok óta vizsgálgatom ezt a böröndöt. Ki is nyitottam, s látom, abban nem csak egy Noé bárkájára való élőlény, „pongyola pipacs” van, hanem egyéb is. Még az ő gyermekkorából megmaradt mozdonyfüstöt, cseszlovákia-formájú felhőt, s egy kényes testű cigányleánykát is elhelyezett benne, ki ne maradjon semmi. És ott vannak az emlékei és álmai is. Én ezeket megszámlálni sem tudnám egyedül, mert nincs mellettem a barátom. Csak simogatom a szememmel ezt a sok kincset.

Egyet azért kiválasztottam magamnak, mert az olyan, mintha az enyém lenne, nem az övé. Ez a kincs pedig abból áll, hogy „ nevet adtunk a tócsáknak”. Énnekem erről Jeszényin jut az eszembe, mert ő levett kalappal köszönt annak a tehénnek, aki a mészárszék bejáratára volt festve, egy nagy táblára !

Azt mondom, ha az embernek valamiről Jeszényin jut eszébe, akkor nagyon kell vigyáznia arra a valamire, nehogy elkallódjék ebben a nagy forgatagban...

Egyszerű történetek (37)

                                   Pusztai Péter fotója

Mosható gondolat

Jó ember volt. Szép ember. Nem alacsony, nem magas. Nem kövér és nem sovány. Mégsem olyan átlagos ember, mint sok más. Így, ránézésre semmi különös nem volt benne. Hacsak mélyebben nem nézett valaki a szemébe. Aki mélyebben nézett a szemébe, csak az vette észre, kacag a szeme. Az én uramnak valósággal kacagott a szeme. Olyankor is kacagott, amikor semmi oka nem volt a vidámságra. Bánatában sem volt szomorú a nézése, bánatában sem. Ezt szerettem benne legjobban. És még azt szerettem benne, hogy amit megmondott, az meg volt mondva. Amikor szólt, horgászni megy, akkor horgászni ment, amikor kocsmát mondott, olyankor mérget lehetett volna venni arra, ott lesz a kocsmában. Ez százas. Minden százas volt, amit mondott. Képzelje, úgy is halt meg. Azt mondta, hallgass ide Póli, én ma éjjel meg fogok halni. És meg is halt azon az éjjelen. El nem tudom képzelni, hogy lehet meghalni olyan egyszerűen, panaszkodás és jajgatás nélül. El nem tudom képzelni. Más akkora dolgot csinál a meghalásból, fölveri az egész utca népét a szenvedésével. Ő nem. Ő kéremszépen azon az estén még damilokat csavart föl egy dugóra, rendet csinált a fiókjaiban, pedig érezte, nem éri meg a reggelt. Nem is érte meg. Üres a ház most nélküle. Naponta kihúzom a fiókjait, elnézem a kis dobozokat, amelyekben a horgokat, s a pici ólom gömböcskéket tartotta. Rend van azokban a fiókokban. Csak ott van rend. Csak ott, ahová az én uram a kezét rátette.

Mit gondol, énbennem rend van ? Nincs rend énbennem. Mert kezét az én uram esztendőkön át reám nem tette. Semmilyen értelemben. Jó, azokat az éveket, míg beteg volt, most ne vegyük tekintetbe. Beteg embernek semmihez nincs kedve. De azelőtt ? Azelőtt miért nem volt neki semmihez se kedve ?

Tudja, miket mondanak rólam a szomszédok ? Azt mondják, miattam lett olyan az én uram, amilyen lett. Azt mondják, kimostam a gondolatait. Hát van mosható gondolat ? Hát van ? Azt mondja meg nekem valaki ! Az én uramnak nem gondolatai voltak, hanem rögeszméje volt. Abból is csak egy. Egy darab. Az volt a rögeszméje, hogy híres ember legyen. Hogy nagy temetést rendezzenek neki, ha eljő az idő. Hogy fölnézzenek rá, s ahová belép, súgjanak össze a népek, né, megjött Fülöp. Ez volt az én uram rögeszméje. Hányszor mondtam, nem jó az embernek magas polcon állani. Hogy az nem neked való, hallgass reám, Fülöp ! Álmodozás helyett inkább találj ki valamit.  Miért kell néked pompás temetés ? És miért óhajtod, hogy összesúgjanak körülötted a népek, né, megjött Fülöp! Az én uram ilyenkor csak hallgatott. De abban a hallgatásban az volt, hogy igenis, belőle híres ember lesz egyszer. És én igenis kimostam a fejéből ezt a rögeszmét. Nem valami fényes gondolatot mostam ki a fejéből, hanem ezt a makacsságot mostam ki. Hogy ébredjen föl. Hát nem ébredt föl az én uram, Fülöp.

Sokszor fölteszem magamnak a kérdést, a makacsságon kívül volt-e az én uram fejében valami emberhez illő gondolat. Lehet, hogy volt. De nem fényes. Ha lett volna fényes gondolat Fülöp fejében, akkor rég elhagyott volna engem. És ment volna a maga feje után. De nem ment az én uram semmi fényesség után.

Hacsak egy csöppnyi új gondolat lett volna az én uram fejében, akkor ha itt hagy engem, én utána mentem volna. Utána a világ végső határáig. Nem néztem volna az akadályokat. Nem néztem volna a kétkedéseket, a reménytelenséget, semmit. Egy fényes gondolat ! Istenem milyen szép lehet egy fényes gondolat ! Amiből kipattan valami. Tudja, miképpen pattan ki egy fényes gondolat ? Valahogy úgy, ahogy a befőttes üvegen a celofán. Pukkan és az ember fölkapja a fejét, mi volt ez a pukkanás ? És utána csönd lesz a világban. Nagy csönd. De ebben a csöndben eltűnődnek az okos fejek, mit lehet ebből a pukkanásból kihozni. Mert csak abból lehet, ami új. Ami még nem volt. Arra vágytam mindig, valami újra, egy fényes gondolatra vágytam. Amit nem lehet kimosni. Ami nem is pecsétet hagy, hanem jelet, mely arra mutat, merre lehet még menni. A makacsság nem új dolog, azzal nincs mit kezdeni. A makacsság kimosható. Tudja mivel lehet kimosni a makacsságot ? Lemondással lehet. De a fényes gondolatnak nincs mosószere. Az új gondolat a legnagyobb hódító. Énnekem olyan emberre lett volna szükségem, aki hódítani képes a gondolataival. Hogy menjek utána a világ végső határáig. Ha kell.

Amikor mélyen a Fülöp szemébe néztem, s láttam, kacag a szeme, mindig reménykedtem, az én uram fejéből egyszer kipattan egy új gondolat. De nem pattant ki. Hiába volt jó ember. És hiába volt szép. Hiába volt minden szava szentség. Mosható volt rajta, s benne minden. Hibátlanná tudtam mosni a természetét. Úgy is hagyott itt, amikor végleg elment. Hibátlanul. Üres a ház most nélküle. Üresebb, mint ha utána most valamit el kellene rendeznem. De az sincs, amit el kellene rendeznem. Minden ott van a helyén. Nyomot sem hagyot, hogy legalább elmondhassam, Fülöp valamit így, vagy úgy szeretett. Vagy nem szeretett.

Csak járom az utakat. Nem hiszek a mosolygós szemeknek. Semmiben nem hiszek, mi végleg kimosható.