Amikor sötétedik

Pusztai Péter fotója

Mainstream

Van nekem egy bugyutánk kinéző barátom. Azt kérdi tőlem a minap, írnak-e rólam a mainstream újságok. Mondom, nem írnak. Ahhoz én igen apró vagyok.

Ha nem írnak, akkor legalább magyarázzam meg neki, mi az a mainstream. Mert ő nem tudja.

Mondom, a mainstream azt jelenti, hogy valaminek a fősodra.

És mi az a fősodor, kérdi, mert nem akar engem soha békénhagyni.

Kérdem, abban a faluban, ahol születtél, van-e patak? Mert ha van, nagy záporok után annak a pataknak megjő a vize. Úgy szokták mondani, megjött a víz! Na, amikor megjő a víz, akkor annak a közepe táján tyúkketrecek, ólak, szénaboglyák szoktak imbolyogi, sodorja őket lefelé a víz. Ott van a fősodor, mindig a víz közepe táján.

Erre azt mondja, akkor ugye, ez érvényes a mainstream újságokra is. Olyan eseményekről írnak, amelyek ott vannak a fősodorban. Mondom, olyanokról írnak.

Na és mondjuk, ha egy ilyen megjött vizű patakról írnának, akkor tyúkketrecet, ólakat, szénaboglyákat tennének bele a cikkekbe, olyasmit, ami imbolyog lefelé és elviszi a víz? Mondom, azt. Azt tennének a cikkekbe. Pont azért nevezik őket mainstream újságoknak. Apróságokkal nem foglalkoznak.

Az baj, mondja a bugyutának kinéző barátom. Mert amikor megjő a mi patakunk vize, akkora márnákat, balindokat szokott kivetni a szélére, mint a karom! Ezekért a márnákért és balindokért szaladtunk ki a kapun mindig, ha jött a hír, megjött a víz!

Nagy tévedésben vannak ezek a mainstream újságok, ha azt hiszik, hogy tyúkketrecekért, ólakért és szénaboglyákért szaladunk ki a kapun. Mert azok elmennek a vizen, s nekünk nem marad semmi. Se márna, se balind.

Nem is baj, ha nem írnak rólad a mainstream újságok!

De te szoktál-e mainstream újságokat olvasni? Mondom, szoktam. És hogy néz ki egy ilyen mainstream újság?

Mondom, olyan, mint más újság. Csak nagyobb. És a legmainstreamebb újságok címébe oda van téve, hogy Times. Úgy mondják, tájmsz. Ezek a világ legnagyobb újságjai. Ezeket szoktam olvasni, amikor nem fáj nagyon a fejem.

De ha nem fájna, akkor is szereznék magamnak néhány mainstream újságot. Csomagolni. Az ember nem jöhet ki a boltból úgy, hogy valamibe ne csavarná bele a vajat, a halat, a kiflit. Kicsi, jelentéktelen újságokkal nem érdemes boltokba járni, mert minden kihull az ember kezéből és csak kapkodja a földről, amit elejtett.

Tisztességes állampolgár pedig nem jár műanyag zacskókkal, mert a műanyag zacskók maholnap egészen belepik a várost, a szép tájakat, a patakok partját. Remélem te is védelmezed a patakok partját és nem járkálsz műanyag zacskókkal...

Azt mondja a barátom, ő biza járkál. Mert kényelmesebb a nájlon, mint az újságpapír. De ha én most fölhívom a figyelmét, milyen újságot olvasson, akkor többé nem vesz a kezébe műanyag zacskót. Mondom, akkor hallgass ide:

Mostanában sokszor olvasok mainstream újságot. Minden hajnalon. És van abban a mainstream médiában egy rakás esemény. Minden hajnalon. Arról, hogy hol, s mi robbant föl, merre volt földrengés, erdőtűz, árvíz, meddig jött felénk a világvége az ő lobogó, csatakos hajával. Effélékről. De amíg megfő a hajnali kávém, szétnézek a parányibb médiában is, amely nem olyan mainstream. Csak azért, hogy lássam, van-e valami érdekes hír a világban, ami véletlenül elkerülte volna a mainstream újságok figyelmét.

Hát tudd meg, hogy van! Ma reggel találtam néhány érdekes hírt. Például azt írja a Szó-Beszéd-című kishegyesi újság, hogy a faluban az emberek ha már isznak, nem a minőséget hanem a mennyiséget nézik. Nyilvánvaló, hogy sajnos, nem a beszélgetés közbeni élvezet kell sokuknak, hanem a mámor. Ezt egy Kiss István nevezetű, kishegyesi ember fogalmazta meg, ebben a formában. Ez a helyzet ma Bácskában. Jól megmondta!

A mainstream médiában már sokszor és kiadósan írtak arról, hogy az a nagypénzű ember, aki a takarítónőt tapogatta, miért tapogatta, de az a nagypénzű ember csak dadogott, hogy így és úgy...Azon nem lehetett eligazodni. Kiss István megmondta tisztán abban a kicsi bácskai újságban, hogy mi a helyzet. A mámor. Az a helyzet!

Aztán van még két szép hír ebben a kishegyesi újságban. Azt írja ez az apró újság, hogy Tóth Ljubica 1963. január 6- án született Bácstopolyán, majd a sikertelen első házassága után Tóth Tivadar felesége lett, és itt maradt Kishegyesen. És ez a Ljubica ezt mondta az újságírónak:  “...odafigyeltem, mi az, aminek van jövője az EU-ban, ez pedig a juh, kecske, nagyszarvú tehén és a mangalica. A mangalicának a zsírja pozitívan hat a koleszterinre.” És mondja, hogy több, mint száz kecskéje van, gidákkal együtt, s vagy ötven mangalicája. “Amikor levágjuk a mangalicákat, akkor a kolbászt, a sonkát, és a  szalonnát fölfüstöljük, és elvisszük a piacra eladni. A szalonna ára 800 dinár, a kolbász 1000 dinár, a sonka 1200 dinárba kerül. Természetesen az egy kiló.”

Tudtad te azt, hogy mennyibe kerül a bácskai kolbász? Ugye, nem tudtad. Nem írják meg a mainstream újságok.

De most jön a hírek legfontosabbja! Ez pedig a kishegyesi Ebtenyésztő Egyesület híre:

“Kértünk egy területet a helyi közösségtől, ahol időnként összejövünk, és ahol a kutyák fel tudnak készülni. Itt eleve többen vagyunk, ezért a kutyák a több embert és a többi kutyát is megszokják. A nyár folyamán leálltunk ezekkel a foglakozásokkal, mert nagyon nagy hőségek voltak, de most ismét beindítjuk. Szombatonként lesznek, délután 6-7 óra körül, attól függően, hogy mikor sötétedik”.

Én ezt a hírt semmi pénzért nem adnám, ha az enyém lenne. Mert van benne egy hatalmas fölfedezés. Ez pedig a következő: “attól függően, hogy mikor sötétedik”.

Most képzeld el, mi lenne, ha mi ketten most előállnánk ezzel a fölfedezéssel és azt mondanók a világkonferenciák vezetőinek, ne éjszakázzanak annyit, hagyják abba a sok fecsegést, ha elfáradtak, menjenek szépen  haza. Attól függően, hogy mikor sötétedik. Ebből lenne az igazi mainstream szenzáció!

Soha az életben

Edvard Munch, Wikipedia

Az eltátódott száj

Gondoltam, leülök a billentyűk elé, de az asztalig sem értem el. Úgy földhöz vágott egy bennem, s velem nőtt betegségem, mintha ő legalább húsz évvel fiatalabb lenne, mint én. Erős, izmos betegség. Meg kell adni.

Jártam már így. A bennem, s velem nőtt, tőlem idegen fölfogású, más észjárású, másképpen viselkedő, sokszor kegyetlen mozdulatú, elvakult szellemek előjöttek valahonnan, s nekem szöktek, hogy én mit keresek itt, ezen a földön, amikor ez a föld az övék, nem az enyém.

Hiába magyaráztam, hogy ők is hozzám tartoznak, mert bennem, s velem nőttek föl. Úgy tettek, mintha én nőttem volna ki belőlük, akár fa törzsén a vékony ág. Még azt sem ismerték el, hogy együvé tartozunk. Azt pláné nem, hogy bennem lettek volna egy percre, vagy órára legalább. Hálátlan, ronda társaság. Azt is meg kell adni.

Jártam már így.

Furcsa egy tákolmány az ember.

Még az ádámcsutkája sem áll jól. Már akinek van. És mennyi fölösleges alkatrész van belerakva!

A továbbiakban arról lesz szó, hogy miért szeretem James Joyce könyveit, hány fehér nadrágom van, mit mondott nekem Pista, a karácsonyfalvi cigány, mekkorát hazudjon az ember, ha muszáj, lesz-e még jóvilág.

Csupa semmiség, kár ilyesmivel tölteni az időt.

Aki nem szereti a laza összefüggéseket, olvashat mást.

Joyce.

Fölveszem az Ulyssest. Mert az én könyvtáram ott van a földön, a kitaposott cipők, voltmérők, zseblámpák, régen nem működő rádiók, fényképezőgépek között, ahol csak én tudok eligazodni.

Kinyitom a könyvet. Akárhol nyitom ki, van ott egy jó mondat. Most például ez:

 „Maguk a holtak is szeretnének legalábbis ami a férfiakat illeti, valami marha viccet hallani, vagy az asszonyok tudni hogy mi a divat.”

Holtak. Hogy mit szeretnének hallani a holtak. Legalábbis ami a férfiakat illeti...

Számomra mostanában roppant kényes téma a halál. Azonnal be is csukom a könyvet, kimegyek, leülök a meggyfa alá, s nézem a szomszéd fenyőfáján tollászkodó varjakat. Közben arra gondolok, csakugyan, érdemes-e meghalni ennyire jelentéktelenül, mint ahogyan eleddig éltem? Nem lenne jobb érzés úgy halni meg, mint valami nagy ember? Mint például ez a Joyce? Akinek annyi jó mondata van?

És vajon, él-e a földön valaki, akit nem érdekel az emberi nagyság?

Tegnap, a kábelkocsmából kijőve, kérdem a barátomtól, te, emlékszel még az öreg Prikler nénire? Azt mondja, neki ez hirtelen nem ugrik be. Mondom, kár. Mert te pont úgy nézel ki, mint a jó Mikszáth. Az ő Prikler nénijéről beszélek. “A néni szerint a temetés minősége a legbiztosabb mértéke az emberi nagyságnak. Ki mennyit ér el életében, ekkor és ebben tudódik ki leginkább, s volt valami igaza a jó Prikler néninek.” 

Valahogy így írta Mikszáth.

Nem folytattam. Ha nem ugrik be, akkor nem ugrik be.

Mentünk tovább hallgatagon, s elgondoltam, hogy néznék ki ebben a fehér nadrágban, ha most itt, helyben felfordulnék? Egyáltalán hogy veszi ki magát, ha valaki fehér nadrágban hal meg? A fehér nadrág mindenképpen összekoszolódik...Márpedig nekem majdnem csak fehér nadrágjaim vannak.

Fehér nadrág

Évekkel ezelőtt kint voltam az ócskapiacon. Mindig veszek ott valamit, órába elemet, árván maradt makkászt, föl sem tudnám sorolni, még mit.

Megszólít egy vékony, kalapos, ismerős cigány, hogy adjak neki egy cigarettát. És tüzet is. Adtam. Aztán azt mondja bizalmasan: nem vigyázna erre a nagy rakás eladó gúnyára, amíg a Maros partján lévő bokrokban könnyítek magamon? Mert tudja meg, még magyarok is lopnak...

Vigyáztam a rakás eladó gúnyára, nem lopott senki semmit. Jött Pista, a kalapos cigány, s a kezembe nyomott egy fehér nadrágot. Kérdem, mennyi. Azt mondja, semmi. Tél van, ki vesz ilyenkor fehér nadrágot? Tegye el, majd nyáron jó lesz magának. Valódi farmer. Nézze meg, mi van a fenekére nagy betűkkel fölírva! Nézem: Just use it! John F.Gee Jeans Wear, Ingeenious Original quality.

Ennél a pontnál egy Joyce megállana. És írna egy vastag könyvet John F.Gee életéről, házasságairól, válásairól és temetéséről. Ilyen egy Joyce! Ilyen az írói nagyság! Az ilyen írónak beugrik minden: ismeretlen emberek születése, gyermekkora, szerelmei, egész élete.

Az ilyen író könnyen ír. Gondolom én. Azért tud annyi vastag könyvet megírni. Vagy ki tudná megmondani, miért?

De hát én is könnyen írok!-csapok a homlokomra, mintha szúnyog szállott volna oda. Hányszor határoztam el, megírok egy jó könyvet, amíg a feleségem hazajő a piaci bevásárlásból, azzal a műanyag szatyorral!

Mert mi kell egy jó könyvhöz? Jó cím. És alája jönnek sorba a sorok...Azzal kész.

De ebből a könyvből nem lett semmi. Talán azért nem, mert gyönge volt a piac, s a feleségem mindig hamarabb érkezett, mint gondoltam.

Nem baj, hátha eljő még olyan nap is, amikor gazdagabb lesz a piac!

Ezért akkor most maradjunk még a fehér nadrágoknál.

Éveken át minden vasárnap kimentem az ócskapiacra. Ez a Pista, a kalapos cigány mindig kért tőlem egy cigarettát. Amikor nem kellett könnyítenie magán a bokrokban, olyankor is kezembe nyomott egy fehér nadrágot. Kérdeztem, mennyi, azt mondta, semmi. Majd jó lesz magának. Különben is, ebben a mostani sötét világban képtelenség eladni annyi fehér nadrágot, mint amennyit ő ide kihozott.

Egyszer megsokallta a feleségem a fehér nadrágjaimat. Főleg azért sokallta meg, mert vagy kicsik voltak, vagy pedig nagyok. A kicsikből lábtörlőt csinált, betakartunk velük valami betakarnivalót, a nyagyokból, a szebbekből bevetetett Erzsikével, aki szeretett varrni és sokáig elidőzni ott, ahol éppen vendégeskedett.

Szóval, kevés olyan fehér nadrágot kaptam a kalapos cigánytól, mely úgy nezett ki, mintha reám szabták volna.

Egyszer váratlanul azt javasolta a feleségem, vehetnék már sötét nadrágot is. Bármikor beüthet a családba egy temetés. Ha nem vettem volna észre, nekem sötét nadrágom nincs. Talán csak egy. Az is már rég kiment a divatból.

Váratlan temetés még nem ütött be. Csak egyszer. Amikor a pap szerint apám is leszállt az élet vonatáról.

Egyszer, amikor még nem volt leszállva, egy temetés után így szóltam apámhoz: észrevette-é, voltak idegen, megsárgult bajuszú, repedezett körmű emberek a temetőben, akik a pap áhitatos beszéde közben kissé elfordulva, de pökdöstek, mások dohányt csavartak recsegő, régi újságpapírba. Ezek miféle népek lehettek?

Azt válaszolta, bizonyára olyan emberek lehettek, mint amilyenek mi vagyunk. Az emberek megpróbálnak különbözni egymástól, de ha jól megnéznők őket, azt tapasztalnók, mind egyformák. Még a papi emberek is azok. Nem vetted észre, hogy a mi papunk temetési beszédei is mind egyformák? Minden sírhantnál azt mondja, szegény testvérünk leszállt az élet vonatáról. Ez a sorsunk, ez a végzetünk. Mi azért csak imádkozzunk. Mert ez az élők dolga, ameddig élnek.

És mondta még apám, hogy ő többé temetésre nem jár. Csak akkor megy, amikor viszik. Így is történt. Egy napon ő is leszállt az élet vonatáról...

Na, igen, a fehér nadrágok!

Sétálok a főtéren, puha léptekkel, ráérősen, mint akinek elő van írva a séta.

Jön a barátom, vékony, lerobbant ember, de jószívű, okos. Régebben sakkoztunk ketten, főleg vasárnaponkint, amikor más, tisztességesebb népek templomok hűvös falai közé siettek, mi pedig disznó vicceken röhögtünk, míg tovább löktünk egy fehér futót.

Már rég nem sakkozunk. Belőle bokorlakó lett a sok pálinka miatt, belőlem pedig kinyisszentették az utolsó reményt, hogy megérek még egy-két tavaszt. 

Jön a barátom, nem is köszön, hogy szia, hanem már messziről nekem szögezi a kérdést, na, most légy okos! Mondd meg, hány nap, vagy hét múlva bukik meg a kapitalizmus. Mert hogy bukóban van, az már bizonyos.

Rendben van, ha megbukik, akkor megbukik, feleltem, s mint akit ez az egész nagyon nem érdekel, közömbösen odatettem ezt is:  még bukott meg,

a kérdés csak az, hogy lesz-e még jóvilág...

Jóvilág? Soha az életben!-

Mondom, te, milyen fölényes vagy a bizonyosságodban! Nem buggyantál meg, amióta nem láttalak? Nem is csodálkozom, ha megbuggyantál volna, mert ugye, a bokorlakást is be kell rendezni.

Én már többször megjártam a lakás berendezésével. Fárasztó, idegtépő  munka.  Mindennel csak a baj van.

Most például ki kell, hogy kérjem az egész család véleményét, hová tegyem a fogast, s az a fogas milyen színű legyen. Hogy találjon a padlócsempe színéhez, a parkettához, a lampionokhoz, a kilincshez és a szomszédék kutyájának bundájához is. Még szerencse, annak a bokornak a színéhez nem kell találnia, amelyben te laksz, mert annak a te bokrodnak még a színét sem láttam. Nem is tudom, milyen a te otthonod. 

És kérdem, hát abból a bokorból nem lehet kivenni, mikor, mely napon, vagy héten bukik meg a kapitalizmus?

Azt mondja, kivenni ki lehet, már jól ismeri ezt a rendszert is, de semmi nem eléggé tiszta. Pont a kapitalizmus karolta őt fel, s vezette  gyöngéd mozdulattal abba a bokorba,  biztatva, tessék, tessék.

A szocializmus pedig kiállhatatlan természetű volt. Zsémbes és rút, ki nem állhatta a szabadságot, még azt sem engedte meg az embernek, hogy  bokorban lakjék, ha kedve szottyant valakinek a bokorban való lakáshoz. 

Mondom, nagyon csodálkozom, hogy abban a bokorban fölényességet is föl lehet szedni, nem csak bolhát és bojtorjánt! Kérdi, miféle fölényességről beszélek. Mondom, arról a fölényességről, ahogyan te pillanatok alatt el tudsz intézni egy egész társadalmi rendszert. Azt mondtad, éppen most  bukik meg a kapitalizmus. És hogy ez már bizonyos...

Ó, a bojtorján! Hogy ragaszkodik az emberhez a bojtorján! A kutyánál is jobban!  Nincs olyan teremtmény, mely jobban ragaszkodna! Nálatok megterem a bojtorján?

Mondom, lehet, hogy megterem, de nem szeretem a bojtorjánt, beszélni sem akarok róla.

Énnekem olyan különös, bolond természetem van, fölkelek négykor, ha nagyon nem fáj a fejem, járok le, fel és előadást tartok a falaknak. Arról, hogy milyen egy szép függöny. Vagy arról, hogy milyen egy szép asztal, régi óra, érvényes-e a hosszúnyakú tyúk formájára az aranymetszés szabálya, van-e szüksége száz lábra a százlábúnak. Teljességgel mindegy, hogy miről. Csak előadás legyen. Énnekem ilyen különös, bolond természetem van. De arra nem vagyok hajlandó, hogy társadalmi berendezkedések helyességéről, vagy hosszúságáról társalogjak bárkivel is. Mert az már politika. És én nem szeretem a politikát. Akik szeretik a politikát, sötét ruhákban járnak, akárcsak te, s akármennyire próbálnak leereszkedni hozzánk, kijön belőlük a fölényesség. Mint ahogyan most belőled is kijött.

Azt mondja ez a vékony, lerobbant, de jószívű, okos ember, éppen fordítva van. Mert nem ő fölényes, hanem én. Aki állandóan fehér nadrágban járok. És miért járok én állandóan fehér nadrágban? Könnyű ezt kitalálni. Azért, mert nekem csak ez az egy nadrágom van! Ez a fehér.

Erre egyszerűen azt kellett volna válaszolnom, hogy azért. Mert nekem csak ez az egy nadrágom van. Ez a fehér. Ehelyett azt mondtam, tudd meg, énnekem legalább száz fehér nadrágom van! Ez persze, hazugság lett volna. Mert nekem a valóság szerint nincs több harmincnál.

Száz fehér nadrág?-sóhajtott föl a barátom, s az egész ember olyan lett, mint egy eltátódott száj.

Tűrhető napjaim

Csak egy karmester

Megritkultak tűrhető

napjaim, pepecsel vélem

a múlás, el, ki, bejár, les,

ma is épp azon kaptam,

mit megígért, hogy nyár lesz,

vissza is vonta a pofátlan,

pedig jól vigyáztam

fogaimra, hogy majd

szép, piros almába harapok,

ha belibben az ősz, amikor

már mindent levágtak

fényes kaszák, suhogások,

hűvös csobogással patakok

futnak neki a völgynek, hol

kecses őzek tanyáznak,

s elterülve a zizegő,

rozsdás levelek közt,

nézem a felhők vonulását,

fentről, a fáról a gőgös

varjú csak letekint,

meg se szólal, amíg a táj

nincs tele apró vadakkal,

akiknek szónokoljon,

s bejelentse, mi az új esemény:

ebben a tétova várakozásban

tölthetem kurta időmet, 

nem kell törődnöm többé,

hol hál a fülesbagoly,

a villanó denevér, merre

iramlik a sok kis egér,

mert nem lesz már padlás

a régi cserepek alatt,

csukott tetőtér csak, s itt lent,

a jól szigetelt szájú

termopán tehenek nájlon

borjakat ellenek,

nem kell törődnöm 

baráttal se, ki gazdag

szeretett volna lenni, mérte

magát földhöz és éghez,

de nem volt tehetsége,

csupán a szegénységhez,

éppen, hogy élt ő a porban

tétlen, persze, vétlen, egyszer

fizetni akart egy flekkent,

de zárva volt az ajtó,

hol metszett üvegek mögött

ragyogtak a kastély ékszerei,

mitévő legyen az ember,

ha megritkulnak tűrhető

napjai, csak egy karmester

csap ilyenkor levegőbe, hátha

megváltó, zengő hangjegyek

hullanak lobogó hajába...

Virágos asszonyok

Az állatkert látogatói

Vannak különleges képességekkel fölruházott emberek a városban, akik időnkint teljességgel kivirágoznak. Főleg olyankor, amikor valamit meg kell számolni.

Ezek a különleges képességekkel fölruházott emberek ezekben a napokban éppen virágoznak. Mert olyan időket élünk néhány napig, amikor mindent meg kell számolni. Széles papirokkal járják az utakat ezek a virágos emberek. Úgy mennek a széles utakon, széles papirossal és széles mosollyal. A keskeny utakon is végig bandukolnak botladozva, valamivel keskenyebb mosollyal, hunyorogva. Nézik a házszámokat.

Tegnap két kivirágzott fehérnép csöngetett a kapunál, kérdik, ez a huszonhetes is a főtérhez tartozik?  Mondom, oda. Csak egy kicsit el van dugva. És miért dugták így el ezt a házat, kérdi az egyik kivirágzott asszony. Mondom, a macskáim miatt. Hogy legyen, ahová elhúzódjanak azok a macskák. Ott kint, a forgalmas főtéren el is ütnék őket azok a mocsok  autók. Direkt azért építették ide ezt a házat száz esztendővel ezelőtt, bekalkulálták a macskáimat is.

Tudja, hogy miért jöttünk?-kérdi a másik kivirágzott asszony, egy széles papírlapot meglebbentve a szemem előtt. Mondom, sejtem. Megszámolnak. Azt mondja, meg bizony, mégpedig alaposan.

Hány személy lakik itt, ebben a hosszú házban? Mondom, pillanatnyilag egy személy lakik. Én. Engem pedig nem nehéz megszámolni.

Beírja, hogy egy és azt mondja, eddig rendben van minden. De hol vannak a macskák?

A macskáimat kivezényeltem az állatkertbe, mert úgy vettem észre, imádják a csíkos ingeimet, gondoltam, kiváncsiak a zsiráfokra is. Még nem láttak zsiráfot soha.

Mit mondhattam volna? A szürke igazságot? Hogy engem is maholnap kivezényelnek a klinikára, a feleségem pedig ott van a János- kórházban Budán? Maradtam a zsiráfoknál. Azok szebbek, mint a szürke igazság.

És szépek a maga macskái?-kérdi a virágosabb természetű asszony. Mondom, szépek. A legszebbek az állatkertben. Még a zsiráfoknál is sokkal szebbek.  Csak most már egy ideig nem láthatom őket, mert maga az igazgató vette pártfogásába a macskáimat. Egész nap a térdén eteti őket és hagyja, hogy játszadozzanak. Főleg a zsiráfok csíkjaival.

Ugye, meglátogatjuk az úr macskáit az állatkertben, mondja az egyik virágos számoló asszony, a másik virágos számoló asszonynak. Az pedig azt mondja, meg. Persze, hogy meglátogatjuk, ha már annyira szépek azok a macskák.

És tetszik valamit üzenni a macskáinak?-kérdi a virágosabb asszony. Mondom, a zsiráfokat most találtam ki. Találjanak ki maguk is valamit rólam, hogy én miért nem mehetek  egy ideig arrafelé...Valami szépet. Csak a szürke igazságot ne mondják meg nekik. Azt, hogy ezen az eldugott portán, ahol mindent megszámoltak, maholnap nem lesz már senki.

-

Vézna fűszál

Báthori Zsigmond fotója

Csikkcsere

Két sebhelyes arcú férfi ült egy ottfelejtett gerenda végén és igazgatták maguk előtt a vézna fűszálakat.

Közelebbről kezdtem megismerni ezt a két sebhelyes arcú embert.

Az egyik már az elején megmondta, szerszámot nem hozott, csak magát hozta. Az erejét. Ami még van neki a karjában. Mert sportolt fiatalabb korában.

A másik is megmondta már az elején, szerszámot nem hozott, csak a szakmáját hozta. A tudományát. Ami már van neki a fejében. Mert kitanulta a szakmát fiatalabb korában.

Az ottfelejtett gerenda végén ülő férfiak közül az egyik cigarettázott. Mondom annak, aki a szakmát kitanulta, azért látszik rajtad, hogy okos ember vagy. Legalább nem cigarettázol. Mert okos ember nem cigarettázik.

Leültem én is az ottfelejtett gerendára és rágyújtottam egy cigarettára.

A két sebhelyes arcú ember hosszú rámnézéssel végigmért engem, de egyik sem szólt semmit. Csak igazgatták tovább maguk előtt a vézna fűszálakat.

Egyszer azt mondja, aki csak magát hozta: csikkcsere.

Mondom neki, két nagy hiba van abban, amit mondtál.

Kettő?- kérdi, aki csak magát hozta. Mondom, annyi. Pont kettő. Az egyik hiba az, hogy nem csicsere, hanem csicseri. Így hívják a borsót. A másik hiba az, hogy a vézna fűszálak közül egyik sem csicseriborsó. Csak szimpla fűszál.

Akadékos ember maga, mondta, aki a szakmáját hozta. Csikkcserét mondott a barátom. Ilyenkor át szokta nyújtani nekem a cigarettát, hogy szívjam tovább. Mert drága a cigaretta.

Hárman ültünk az ottfelejtett gerendán hallgatagon, igazgattuk magunk előtt a vézna fűszálakat.

Azt mondja, aki csak magát hozta: könnyű magának, aki jómódban van. Tiszta egyedül elszívhat egy egész cigarettát. És még kedve is van ahhoz, hogy viccelődjék a csicseriborsóval. Tudja, hogy a maga viccelődésében is két hiba van?

Kettő?

Annyi. Pont kettő, mondja, aki csak magát hozta. Az egyik az, hogy a csikkcserével nem illik viccelődni. A másik hiba az, hogy pont magának nem illik a csikkcserével viccelődni. Mert maga jómódban van. Tiszta egyedül elszívhat egy egész cigarettát. És nem veszi észre, hogy maga sem több, mint egy vézna fűszál.

A kérdés

Pusztai Péter fotója

Kié itt a dér?

Elröpültek udvarom fáiról az ékes tollazatú, kényes madarak. Csak a pintyek és varjak maradtak itt, hogy ne legyek teljesen egyedül, ha jön a tél.

Ki tudja, honnan jöttek, mely tengerek felől a sirályok, ellepték a szomszédos tömbház tetejét, naphosszat veszekednek a tenyérnyi pizzán, amit innen lophattak el a nonstop kávézó elől, ahol ricsajjal, s részeg csajokkal gyűlnek össze esténkint a hajléktalanok, kezükben villan a pálinkás üveg, s fejükben egy-két új ötlet, hol is húzzák meg magukat hajnalig.

Ha pedig eljön a hajnal, jön vele a dér is.

Kié itt a dér?

Ebben a városban emlékszik még valaki Polgár Pistára, ki vicinális újságíróként Molter nyomában szeretett járni, hogy érezze a handmade dohány füstjének illatát? Nem emlékszik már reá senki. Pedig ő  fogalmazta meg, hogy gyöngy ez a város, kényes istennők nyakába való. Ő fogalmazta így meg egy bolt előtt, s azt a nagy igazságot is ő mondta ki, futballista a szeretője annak a nőnek, aki a kirakatban véletlenül észrevesz valami labdát, s egy pillanatra ott meg is áll.

Ezek nagy igazságok.

Akkor születtek ezek a nagy igazságok, amikor még föl sem vetődött ebben a gyöngy-városban a kérdés:

„Kié itt a tér?”

Most ez a kérdés vetődik fel:

Kié itt a dér?

Mert a térről szépen elballagtak jó öregjeink, föl, a dús lombú temetőkbe. Ott piheni földi fáradalmait a csöndes Gagyi Lászó, ki hozta Fintaházáról Pillangó Zsuzsikát, a hűs levegővel, s a májusi faggyal.

És ki emlegeti ma Papp Ferencet, az írót, ki félrenézve járt a téren, de azért átlátott a kerítés fölött és benézett a kerítés alá is? Senki.

És hová lett a tudós Oláh Tibor? Kinek jut ma eszébe, miként hunyorított az úton, ha találkozott egy baráttal, s elmondta, milyen az élet? Úgy ment el, csöndben, észrevétlen. Hogy ne sírjon érte senki.

Jaj, el ne felejtsem Tóth Pistát, ki olykor fényes verseket írt! Csak Csíkban vette kezébe könyvét egy barátom, Cseke Gábor. Mert itt már senki nem említi nevét.

Kié itt a dér?

Az a dér, mely reá hullott a jóvágású, daliás Csorba András fejére is. Nincs, aki megkérdezze. Elment Kiss Lacival, aki rászólt egyszer Tarr Lacira, ne bántsa sok patkánya közül az egyiket, mert az a patkány nem az övé!

És hányan, de hányan mentek el még?  Felsorolni is képtelenség. Krafft, a kettőbe törött tehetség, az álmodozó tekintetű Szőcs Kálmán, kinek erős pálinkát adott a Kultúr alatt a szőke Matild!

És elment Szécsi András, ki potyára sírt estig a székelykeresztúri temetőben, mert nem az volt anyjának sírja, amelyet ő gyertyákkal vett körül.

Egyszer utánam kiáltott messziről, álljak meg már, mert két hete keres engem. Kérdem, mi a baj, Bandi. Semmi, öregem, csak az, hogy fizess egy flekkent!

Kié itt a dér?

Ki tudná megmondani? Mert ide hullott le közénk a dér. Azok közé, akik még vagyunk.

De hogy vagyunk?

Hát úgy vagyunk, darabokra hullva vagyunk. Az egyik itt van, ezen az oldalon, a másik ott, a másik oldalon.

Oldalakra szakadt ez a város, nem pedig fertályokra, mint régen volt szokás. Vagy amiként falun volt szokás, az Alszeg és Felszeg. Tekintetünk egymásnak szegve, ha találkozik az egyik oldalon lévő a másikkal.

Még szerencse, hogy eddig még egymásnak nagyon nem estünk neki. Csak mások estek nekünk, mi pedig nekik. Azon vitázva, hogy kié itt a tér.

És amíg ezen vitázunk, egyre hull közénk a dér.

Elröpültek udvarom fáiról az ékes tollazatú, kényes madarak. Csak a pintyek és varjak maradtak itt, hogy ne legyek teljesen egyedül, ha jön a tél.

A Petry üzlet előtt

Pusztai Péter fotója

Utolsó szerelem

A Petry üzlet előtt megállít egy idősebb korú ember.

-Uram, ha meg nem haragszik, maga  vásárhelyi?

-Eléggé.

-Akkor ha tudja, mondja meg nekem, hol van a Petry üzlet.

-A Petry üzlet itt van, pont maga előtt. Három lépés, ha oda akar menni.

-Dehogy akarok! Itt régen egyéb volt, nem a Petry üzlet.

-Az lehet, de most ez is Petry üzlet.

-Akkor jó helyen járok. Mert azt mondták, a Petry üzlet mellett van egy bejárat a blokkok közé. Ott van a közjegyzőség.

-Ott. A blokkok között több közjegyző is van, ha oda akar menni.

-Dehogy akarok! Onnan jövök éppen.

-Akkor tudja, hogy hol van a közjegyzőség...

-Tudom. De én nem a közjegyzőséget kerestem. Bementem az egyik fehér ajtón, s mondtam, lakott itt régen egy gyönyörű lány. Barna és magas. Azt mondták, most is lakik ott egy gyönyörű lány. Az is magas, de szőke. Ő a közjegyző úr titkárnője.

Maga ismer valakit itt a blokkok között, aki barna és magas? Már nem lehet fiatal...

-Ezen törhetném a fejem ebben a hidegben...

-Ne törje. Már őt sem keresem. Csak üzenni szerettem volna neki. Mert volt idő, amikor mindent elkövettem, hogy őt semmi baj ne érje.

-Mégis, mit üzenne?

-Csak annyit, hogy itt járt a legelső férje.

Vízügyek

Öcsém is pancsolja a vizet

Tíz köbméter

Most mentek el a vízolvasók. Vígan, sörösen, integetve.

Az egyik zömök, kiadós fejű ember. A másik vékony és bőbeszédű.

A zömök bemászik az aknába és diktálja a vékonynak: tíz köbméter!

Kimászik a zömök és azt mondja nekem, maga hallotta? Mondom, hallottam.

Mit hallott?, kérdi a zömök. Mondom, azt, hogy tíz köbméter.

Az magának nem sok?, kérdi a zömök. Karomat széttárom,s mondom halovány, tétova hangon, ha egyszer annyi, akkor annyi. A számokkal nem lehet vitatkozni...

Azt mondja a vékony, maga tudja, hogy ebben a korban nem jó annyit fürödni? Minden utcába besurrant már a nátha, a grippa, a kétoldali. Magát még nem érte el a köhögés? Mert az én családomban már mindenki ugat. A sok pancsolás miatt. Minek kell magának annyi vizet elpancsolni? Tíz köbméter! Ennyit csak az autómosók fogyasztanak, a bodoni utcában. Mert ők spórolnak a vízzel. Tíz köbméter! Ennyi köbméterbe bele is lehet fulladni. Ha sörröl lenne szó, azt megérteném. A sör, az sör. Most apropózzak magának? Mondom, felőlem apropózhat, ha van kedve hozzá.

Akkor most veszem direktbe a kérdést: nem kínál meg egy sörrel? Ha már annyi köbmétert leolvastunk? Mondom, de.

Isszuk a hideg reggelen a hideg sört.

Azt mondja a zömök: a maga szervezetének a cigaretta sem jó.

Azt mondja a vékony: az pláné! Most apropózzak magának a cigarettával is?

Mondom, felőlem apropózhat, ha van kedve hozzá.

Van, de adjon tüzet is, mondja a vékony.

Az első füstkarika közepében azért elhelyezett egy sóhajtást: tíz köbméter!

És azt kérdezte tőlem, maga miféle ember? Pancsol, iszik és szivarozik. Ebben a korban...És ebben a szűkös világban...

Most állok a kapuban, nézek az elmenő vízolvasók után. Csakugyan sok az a tíz köbméter. Ezen a nyáron jóformán meg sem fürödtem.

Mama

Két piros alma

Tegnap Mamánál voltam, otthon, a falumban. Nagy ebédet csapott nekem, olyant még egy király sem ehetett.

Egyszer azt kérdi, hát te mit eszel ilyenkor, amikor nincs otthon a feleséged? Mondom, ne legyen gondja rám, Mama. Tegnap is vettem magamnak két piros almát. Olyanok, mint a bazsarózsa! Királyok sem láttak szebbet, mint az a két piros alma.

Az jó, mert minden almában van egy marék vitamin, mondja Mama. De leves is kell az embernek. Különösen neked. Le vagy gyöngülve. S a leves arra való, hogy elhordozza bennünk a vitaminokat. Oda, ahová kellenek. És a levesek mind tudják, mit, hová kell vinni. Megmondták ezt régen a jó doktorok. Legegyszerűbb a köményleves. Tudod, mi kell a köményleveshez? Majdnem semmi. Csak kevés kömény,  víz és néhány csöpp jóakarat. Csak nehogy úgy járj, mint Károly, az öcséd. Serpenyőben, olajban  pirította a köménymagot, s az fölcsapott a mennyezetre, festheti újra a plafont. Lábosban kell pirítani. Kicsi olajban. Kicsi só, kicsi hagyma, s bele a vízbe.

És a jóakaratot mikor kell belé tenni, az elején-e, vagy ráér a legvégén, Mama?

Azzal kell kezdeni mindenféle főzést. Jóakarattal. Mondja Mama.

Akkor máris töröm a fejem, hol lehet otthon a kömény, Mama.

Otthon vár az öcsém levele a laptopon:

Bátyus!
Hívtam mamát, mondta, hogy éppen most ment el bátyád, béállította a televíziót, mert megint odalett a kép. Kérdem, most működik-é.

Igen, most működik egy darabig, aztán ha bátyád elmegy, megint odalesz. Ahogy szokott.

Kérdem, hogy van mama?

Te hogy vagy, megjavultál-e már? A múlt hétfőn beteg voltál, csak eltitkoltad.

Mondom, nem voltam beteg, minden rendben van, mama.

Akkor jó.

Nagy szárazság van otthon, mama? A kútban még van víz?

A hidrofor megy, a házban van víz, az udvaron, a kútnál nincs. De jobb is így, mert a gyermekek bekapcsolják, s éjjel-nappal folyik. Kérdem miféle gyermekek mama, hiszen magánál rég nincs soha semmiféle gyermek, miután mi elkerültünk hazulról, az pedig nagyon régen volt, mama!

Honnét tudjam?

Akkor honnan tudja, hogy gyermekek kapcsolják be, mama?

Majd jövök és adok a fejükre! Nem lehet tudni melyik volt az utcából.

Most is be van kapcsolva a búvárszivattyú?

Nincs mert nem folyik a víz, a szárazság miatt. Kevés a víz, így jobb is, mert nem  kell már, hogy legyen kint, az udvaron. Elmúlt a nyár, ősz van. De ha bekapcsolják és nincs víz, leég a szivattyú!

Nem kapcsolják be mert nincs víz, mama! 

De a gyermekek nem tudják, hogy nincs víz a kútban. Bekapcsolhatják és úgy marad, éjjel nappal zúghat a motor, leéghet az egész vezeték és a ház is! 

Nincs víz, nem is folyik, be sem kapcsolják mert nincs mi kijöjjön a kútból, mama!

Miért, miért, ki tud ennyi mindenre válaszolni? Ti jól tudjátok, ha nem vagytok itthon, minden csak romlik, fiam!

Így beszélgettünk mamával telefonon Bátyus. Nem hallottál valami zümmögő zajt a kút felől? Látod, megint a telefonom a hibás. A tévé viszont működött, bömbölt közben, beszélni sem tudtam rendesen mamával miatta. Ilyen a modern technika.
Ölellek, K.

Most pedig fölkutatom, hol lehet a kömény. 

Közben az asztalról mosolyog reám két piros alma.

Eleitől fogva

Elekes Károly munkája

Könnyekért nem hajolunk le

Bigott unitárius lehettem gyermekkoromban, mert még verset is szavaltam a siménfalvi templomban. Valami roppant áhitatos verset, ugye, tudnivaló. De én nem csak bigott unitárius voltam gyermekkoromban, hanem egyszersmind roppant figyelmes is. Mert amikor azt az áhitatos verset szavaltam, észrevettem, hogy a padokban ülő szép öreg férfiak nem az én szavalásomra figyelnek, hanem az énekeskönyvben lapozgatnak. Bizonyára azt az oldalt keresték, amelyben ott van, hogy Tebenned bíztunk eleitől fogva.

Volt valaki a szép öreg férfiak között, aki a pad alá is lehajolt, mert az énekeskönyvből kihullott egy megszáradt, régi virág szirma, négylevelű lóhere, ilyesmi.

Én ezt mind észrevettem szavalás közben és arra gondoltam, nem folytatom azt az áhitatos verset, hanem segítek megkeresni a lehullott, megszáradt virágot, a négylevelű lóherét, mert ezzel nagyobb szolgálatot teszek a Fennvalónak, mint az áhitatos szavalatommal. Már csak azért is, mert tudtam, ezek a szép öreg férfiak örökösen fájtatják a derekukat, s nem jó nekik a padok alá való lehajolás.

A fehérnépek sokkal szívósabbak, mint a férfiak. Ha le is hajolnak, nem fájtatják a derekukat. És jobban odafigyelnek az áhitatos szavalatokra.

Észrevettem, egy fekete fejkendős asszony a szíve tájékára helyezte az imakönyvét, odaszorította valósággal és úgy figyelt reám, s a vers mondanivalójára, hogy az áhitat, mint tenyérnyi májfolt, kiült az arcára. Néhány könnycsepp esett ki a szeméből és lehullott a vásott padok alá, mint amiképpen a megszáradt virágok szirmai, s a négylevelű lóhere a szép öreg férfiak énekeskönyveiből.

De ugye, könnyekért nem hajolunk le.

Az ember hagyja, hogy könnyei elguruljanak a súrlott deszkapadlón, a szigorú köveken, vagy mondjuk, kint, az udvaron, a szürke porban. Attól függ, hol jön reá a sírás.

Énnekem tegnap pont egy  templomban szorongatta meg torkomat valami sírnivaló. A vásárhelyi unitárius templomban. Úgy adódott, hogy épp az én verseimből olvastak fel néhányat, s bár az én verseim áhitatos verseknek nem nevezhetők, még én is meghatódtam.

Hiába, ilyenek a versek. Olykor megszorongatják az embert, ha olyan a hangulata. Nekem pedig a hajdani áhitatos perceim jöttek elé ott, mivelhogy már rég nem járok templomba.

Nem is tudom, miért nem járok.

Lehet, az élet útjain csavarogva, engem más bigottságok fogtak karon és vezettek el a lélek kiismerhetetlen, rejtett, titokzatos vidékeire, ahol sűrűbben váltják egymást a fények és árnyak. Világi, bűnös, eléggé el nem ítélhető bigottságok kerítettek hatalmukba.

Észre is vettem magamon, egy idő óta nem hat meg, ha valakinek például fáj a dereka. Csak az hat meg, ha az én derekam fáj. De az aztán meghat engem alaposan. Az effajta dolgokat nevezem most világi, bűnös, eléggé el nem ítélhető bigottságoknak.

El is kerültek engem az áhitatos perceim. Úgy eltűntek, mint végső, könyörgéses imák, az őszi, temetői ködben. Azt hiszem, sírni sem tudnék immár. Az pedig nagyon nagy baj.

Mert aki sírni nem tud, ha eljön a sírás ideje, örvendezni sem tud, ha eljön az örvendezés ideje.

De vajon, jön-e még olyan idő, amikor legalább még egyszer megszorongatnak engem az áhitatos percek? Lehet, hogy jön. Lehet, hogy nem. Azért még bízom. Akár az emberiség. Eleitől fogva.  

Karóval jött

Mint az a gyermek, a belga...

Megeszi életemet, most eszi éppen, pedig egy jó barátért odaadnék  húsz mázsa lingvisztikát, írtam egy halovány, tétova cikket a blogba, mielőtt megettem volna ebédem tegnap, karóval jött nekem, vegyem tudomásul, nem veszek semmit tudomásul, szálkás tollával jegyezze csak be, amit éppen akar, még szerencse, hogy Anna örök, s egy Muzsi-gyerek mondja, jobban esik néki  a reggeli kávé, ha látja, még élek, most hiszem el csak, kerek a Föld, mert érzem, lecsúszom róla, ha egy csöppet nem figyelek, már nem is szállingózanak a fák levelei sem kint az udvaromon, csöndesen, mint máskor és imbolyogva a puha szélben,  ömlenek inkább, mintha lelökték volna az égből,  ellepik ezt a várost, el Európát, még mielőtt fölérnék a balavásári hegyre, hogy ott megálljak, valahogy úgy, mint az a gyermek a belga, a manöken, ugye, tudjátok, miről beszélek, s ha mégis fölérnék végre a balavásári hegyre, vennék egy nagy koszorú vörös, kibédi hagymát a fiamnak, mert azt szereti, de félek, csak sánta haikut találnék ott az erdő mellett az úton, hol szeplős cigányleánykák szokták árulni kis kosarukban a sok kicsi, pettyes bogyót, a kéklő kökényt és áfonyát, mert Kibéden, mondják a helybeliek, tűfoknyi verseket termel kertjében a költő, nem pedig édes és vörös hagymát, mint régen, de hagyjuk, nem is futok tovább ezekkel a kúsza sorokkal, elvették kedvem a csepergős, hűvös, könnyes idők, s a szúrós hegyezett szavak, mert valaki odaát hazafibb szeretne lenni, mint más és persze, halottabb halott, amikor meghalunk.

Szerbusz, Laci!

Ragaszkodás, Haragos Zoltán fotója

Mielőtt megenném ebédem,

gondoltam, belenézek a világhálós újságokba, mint ahogyan szoktam.

Itt van például a Káfé főnix. http://kafe.hhrf.org/?p=11503#more-11503

Ezt olvasom: Deák(-Sárosi) László: A Szentenciák pragmatikai elemzése

Jancsó Miklós Ede megevé ebédem (2006) című filmjéről.

Moziban nemrég voltam. Mondjuk, úgy negyven évvel ezelőtt. Oblomovot szerettem volna megnézni, de a hátam mögött, s előttem taknyos, neveletlen gyermekek röhincséltek, vagy tökmagot pötyköltek nagy szorgalommal. Az Oblomovról készült filmet nem tudtam végignézni, pedig nagyon akartam. Kimentem a teremből, s ezzel a kimenéssel gyönyörű tervem virágjában meg is halt.

Azóta nem járok moziba. Tévét is csak a hírekért nézek, vagy az időjárásért. Ezt csupán azért jegyzem meg, hogy az a kevés olvasóm tudja, nem értek a filmekhez, pragmatikai elemzéshez pedig teljességgel alkalmatlan vagyok.

De milyen az ember természete? Szereti beleütni orrát abba is, amihez nem ért.

Mielőtt megenném ebédem, gondoltam, azért megnézem, mit ír Deák(-Sárosi) László az ő pragmatikai elemzésében, ne menjek ki ebből a világból a szégyellnivaló tudatlanságommal. Legelőbb azt olvastam el, ki ez a Deák(-Sárosi)László. Ezt írja róla a Káfé:

“DEÁK-SÁROSI László Székelyudvarhelyen született 1969. X. 18-án, gyerekkorát a sóvidéki Parajdon töltötte. 1990 óta Budapesten él, jelenleg a Magyar Nemzeti Filmarchívumban dolgozik. Klasszikus gitározást Székelyudvarhelyen, Budapesten és Luxemburgvárosban tanult, és matematikát egy évig Temesváron. Bölcsészdiplomát Budapesten az ELTE BTK magyar és filmelmélet szakán szerzett. Számos irodalmi és filmes publikációja mellett öt önálló kötet szerzője. Egy szóló klasszikusgitár CD-t is kiadott előadóként. A Magyar Írószövetség, a József Attila Kör és a Magyar Szemiotikai Társaság tagja, a Hazanéző című irodalmi lap szerkesztőbizottsági tagja.”

Elgondoltam, milyen  szép dolog Székelyudvarhelyen születni, gyermekkort Parajdon tölteni, Budapesten élni, dolgozni, Luxemburgban tanulni klasszikus gitározást, matematikát hallgatni a tudós Toró városában, bölcsészdiplomát szerezni, tagjának lenni nagynevű szövetségnek, körnek, társaságnak, de mindenek fölött a legszebb, ha valaki szerkesztője a Hazanéző című irodalmi lapnak. Azért ez a legszebb, mert ez áll hozzám  legközelebb a felsoroltak közül!

El is határoztam, ha valaha találkozom Deák Sárosi Lászlóval, így köszönök néki: szerbusz, Laci!

Olvasom írását a lapban, s máris megüt az eleje: “Az Ede megevé ebédem című filmet Jancsó Miklós rendezte, és 2006-ban mutatták be. Önállóan is értelmezhető epizódja a Szentenciák, amelynek lényegi jelentésrétege a szövegen túl képződő következetésekben és kontextuális utalások alapján írható le. A kijelentéshalmaz performatívumnak minősül, és az austini meghatározás szerint erős perlokúciós aktust hajt végre.”

Na, gondoltam, jobban teszem, ha nem megyek tovább, mert én ezt az utolsó két mondatot nem értem! És nem csak hogy nem értem, hanem ideges leszek tőle. “A kijelentéshalmaz performatívumnak minősül, és az austini meghatározás szerint erős perlokúciós aktust hajt végre.” Nem elég nekem a magas vérnyomásom? Ennek megértéséhez nem csak erős egyetem, de az enyémnél erősebb idegzet és emelkedett szellem is kell. Énnekem pedig olyanom nincs. És ahogy végignézek magamon, nem is lesz. Soha, ebben az életben.

Azért még nem adom fel. Nem, mert ezt a Sárosit barátomként fogadtam el, s egy barátnak az ember mindent megbocsájt. Ha akar. Megyek hát tovább az olvasással:

“Hipotéziseim: ezek a szentenciák, ahogyan a rendező utóbbi években készült filmjeinek az összessége perlokúciós performatív hatásaik révén bujtatott agresszív és provokáló tartalmakat érvényesítenek a befogadóban. A befogadó (filmnéző) ugyan nem képes teljes egészében felfogni a szentenciák tartalmát, de az alkotóknak minden jel szerint épp ez lehet a céljuk, hogy a „több kevesebb” alapon érvényre juttassák az emberek megalázását, az értékeik lerombolását az agresszív globális gazdasági érdekszövetség önkéntelen vagy épp tudatos kiszolgálóiként. A Szentenciák összességében kimerítik a Grice-i társalgási maximák (Grice, 1975) megsértésének eljárásával és egyéb manipulációs eljárásokkal a tudatos nézőbutítást, a nemzettudat-provokációt és a rasszista agressziót.”

Kemény szavak ezek, súlyos szavak. De én szeretem a kemény, súlyos szavakat. Ha igazak. És lehet, hogy igazak, mert Sárosi barátom mondja.

Most legszívesebben így szólnék Lacihoz, te, Laci, hát te is lyukas talpú cipőben jársz és én tudom, milyen érzés lyukas talpú cipőben járni: az ember kerüli a pocsolyákat. Te is kerülgeted a szavakat. Egyszer azt mondod, “filmjeinek az összessége perlokúciós performatív hatásaik révén bujtatott agresszív és provokáló tartalmakat érvényesítenek a befogadóban.” Aztán ezt a “befogadó” szót sietve javítod ki filmnézőre: “A befogadó (filmnéző) ugyan nem képes teljes egészében felfogni...” stb.

Most azon tűnődöm, honnan veszed, hogy a filmnéző befogadó is? Fogadjunk, hogy valamelyik külhoni szerző könyvéből veszed! Így tanították azon az erős egyetemen? Befogadó az, aki néz egy filmet a moziban! Te is azonnal megérezted, hogy itt valami nincs jól. Azért javítottad ki a befogadót filmnézőre. Ismerd el, ha véletlenül eltaláltam volna...

De van itt egy bogosabb kérdésem is: miért van szükséged Grice társalgási maximáira, valamint Hirsch büntetőnarratíva-mintázatára ahhoz, hogy szakértőként elmondhasd a saját véleményedet Jancsó filmjeiről? Ehhez nem elég neked az az egyszerű, parajdi magyar nyelv és szókincs, amelyet gyermekkorodban szépen megtanultál? Nem elég? Kinek nem elég? Mert nekem például bőven elég. Lenne. Sőt, akkor még érteném is a mondataid jelentését. Különösen egy ilyen fontos elemző, tudományos írásban, amelyből könyvet akarsz csinálni. Mert csakugyan fontos , hogy könnyedén negértse a magyar olvasó, mire jöttél reá Jancsó filmjeinek nézése közben, s mit akarsz mondani.

Egyebek között azt akarod mondani, hogy károsak a Jancsó filmjei.  

“Magyar öntudatú ember nem gúnyolódik a magyar nyelven, mitológián, történelmen, irodalmon, a Himnuszon, a Szózaton, Emese ősanyán, Bethlen Gáboron, Mátyás királyon és Kinizsi Pál levágott és karóba húzott fején, mert nem érezné jól magát ilyen szerepben. Gúnyolódva röhögni egy nép szimbólumain és nehézségein csak külső szemlélőnek okoz örömöt, de az a káröröm is sovány.”

Ha igaz az állításod, akkor csakugyan károsak a Jancsó filmjei. Ehhez nem tudok hozzászólni. De nekem ennyi is bőven elég.

Ami nem elég, az az, hogy mindezt te milyen nyelven fogalmazod meg. Egyszerű, érthető nyelven-é, vagy pedig idegen tájakról összeszedett nyelven, mely csak kevesek számára érthető. Ez főleg azért fontos, mert ha az egyszerű magyar nyelv nem képes tudományos elemzéseket hordozni, akkor bizony baj van. A nyelvünkkel van baj. Ha olyan szavakat kénytelen használni, amiket idegen nyelvekből ellesett, akkor valljuk be, gyönge, sápadt és elesett.

Félreértés 2

Emlékszel még Afrikára?

Így kezdi a beszélgetést Mama. Mondom, Mama, én Afrikára nem emlékezhetem, soha nem jártam arrafelé.

Na, ha nem jártál, akkor nem jártál! De a mi Károlyunk járt... Arra emlékezhetsz. Afrikának szerinted mi a fővárosa? Ott lent van egészen, ahol a tenger lehajlik...

Hogy mikkel foglalkozik, Mama! Maga még nem is látott tengert!

Én nem, de a mi Károlyunk látott. Mert amikor a festményeit és rajzait elvitte Afrikába, hogy lássák ők is mivel foglalkozik, akkor a mi Károlyunkat szinte agyonverték hazafelé menet. Az ottani huligánok. És ezt a mi Károlyunk előttünk sokáig eltitkolta. Nem mondta meg, hogy minket ne háborgasson a saját bajaival. Na, most is ilyen helyzet foroghat fenn. Mert állandóan mondja a rádió, hogy Pesten megkéseltek valakit hazafelé menet. Nekem hiába mondja, hogy nem igaz, egy anya megérzi, ha a gyermekével baj van.

Ebben nagy igazsága van Mama, de egy anya azt is megérzi, ha valamibe beüti a saját fejét, mint amiképpen maga is beütötte, amikor a lépcsőn elesett.

Most fölhívom Károlyt, beszéljen véle, tisztázzák, melyikük fejével van nagyobb baj.

Na, Károly, sikerült Mamával beszélni?

Igen, nemrég beszéltem vele, mindent félreért, mert egymás szavába vágva, egyszerre beszélünk.

Hát persze, itt van a probléma. Sírt nekem, hogy mekkora bajban vagy.

Most már meg van nyugodva, hogy legalább hallotta a hangodat?

Azt hiszem igen, de inkább vele vannak bajok. Meg is lepett. Lehet azért, mert megütötte a fejét? Mindig háttal megy le a lépcsőn amikor a sötétben be akarja csukni a külső ajtót. Az ajtó mögé nyúlva az akasztót kiszedni nekem is kényelmetlen volt.

Én ezt jól tudom, csak azt nem értem, mit értett félre, mert azt mondja, vele semmi baj nincs.

Mást hall, mint amit mondok, mert folyamatosan beszél közben, ennyi.

Az lehet. Velem azért teljesen normálisan beszélt, pedig ugye, kilencvennyolc éves.

Vagy én nem vagyok normális! Most sem találom a képeim címjegyzékét és a billentyűk nem aktiválják a betűket. Már reggel el kellett volna küldenem egy anyagot és nem megy, sokkal egyszerűbb oda metrózni és helyben leadni, megbeszélni. Csak  bajok származnak ezekből a telefonokból és komputerekből.

Ilyenek ezek a telefonok és komputerek. Azt csinálnak velünk, amit akarnak. A minap levelet írtam a laptopon valakinek, erre azt írja a fiam, véletlenül  neki ment az én levelem.

Ezek az okos telefonok pedig főleg a makacsságukról híresek. Minél okosabbak, annál nehezebb velük bánni.

Egy nagyeszű filozófus egyszer azt mondta, nagy dolog, hogy már dróton tudnak értekezni egymással a népek. És az is nagy dolog, hogy drót nélkül is tudnak. De a legnagyobb dolog az, ha két ember a puszta szó által megérti egymást.

Mindazonáltal, Mamával nagy baj nem lehet. Mert most mondja, hogy ebédre tárkonyos levest főz magának. Még nem felejtette el, miket kell belerakni a tárkonyos levesbe a tárkonyon kívül. És azt kérdi tőlem, emlékszem-e még Afrikára. Mert Afrikát sem felejtette el...