Otthoni látogatás

Both Gyula fotója, Cseke Gábor blogjából

A nagy buggyanás

Eljön haza a gyermek az egyetemről, eljön időnként, hogy nézzen széjjel a faluban, s lássa meg  a szüleit is, akik a házbért fizetik.

Jönnek  a fekete fejkendős asszonyok  a szomszédból, mondja a beszédesebb, hát itthon vagy lelkem, hogy megnőttél, mióta nem láttalak, hiába, telik az idő, nagyon telik, te pedig nagy ember leszel nemsokára, az egyetem nagy embert csinál a kicsi emberből. Belőled mi lesz, milyen pályára mentél, a mi unokánk a lelki pályát választotta, valami piszológia, hogy legyen tiszta a lelkünk. Mit mondtál lelkem, komonikáció? Nem értjük ezeket a furcsa dolgokat, ugye, látod, mennyire belesüppedt a falunk a szegénységbe, a felfogásunk is ott van, ahol a talaj menti fagy szokott lenni, legalul, mi innen már soha föl nem tápászkodunk. Ti lesztek, akik kihúzhattok minket ebből a sokféle bajból, mert nagy ereje van a tudománynak, mindig is az volt, nagy ereje, bizonyosan az van a komonikációnak is, nagy ereje. Csak várjuk, hogy ide is elérjen. Már ott tartunk, nem csak az erőnk, a reményünk is napról napra fogy. Te ha meg tudnád magyarázni, honnan jött ide ez a nagy nyomorúság, mitől szegényedett így le a falusi nép, ugye, meg tudod magyarázni lelkem…

Meg. Meg tudom magyarázni, drága néném, ha jól figyel rám.

Most éppen azt tanuljuk az egyetemen, hogy átmeneti jelleggel ugyan  minimalizálódott az agrárium likviditása, de tranzit jelenség ez, addig tart, amíg a humán erőforrások volumene eléri azt a nagyságrendet, amikor adekvát módon le tudjuk hívni az uniós devizákat, s olyan nívóra jutunk, ahonnan implementálni tudjuk a konszolidált  invesztíciót. Akkor pedig az agrár populációban is más lesz a kurzus, szignifikáns evolúció következik be, melynek vektorai találkoznak a progresszív ideákkal, s az egész társadalom konszenzus alapján organizálódik. Persze, ez  nem történik meg egyik napról a másikra, van neki egy kifutási periódusa, lesznek még hiátusok és deficites szektorok , de erre is vannak már internacionálisan elaborált metódusok, amelyek ebben a mostani, profitorientált szituációban is képesek humanizálni mind az agrárium, mind pedig az ipari produkció harmonizálódását. Na, ennek egyik fundamentális instrumentuma nem más, mint maga a kommunikáció. Vagyis az, amit éppen most tanulunk az egyetemen. Ugye, tetszik érteni…

Hát hogyne érteném lelkem, persze, hogy értem, el is mondom az uramnak, amint haza érek, legyen bizodalma a jövendő nemzedékben, ne csak rakosgassa egyik lábát a másikra hajnalonként, hogy mit is kezdjen a napjaival.

Veszi a fekete fejkendőjét az asszony, megy haza az urához, útközben töri a fejét, mit is mondjon otthon , mert egy nagy buggyanás az egész, amit hallott, egy nagy buggyanás, ezért fizetik az egyetemmel járó városi házbért a szegény rokonok.

Az ajtók záródnak

Dancs Artur fotója

Mediterrán sóhajtások

Itt hagyjuk sorra mind

e sáros, ragadós földet,

mely csak korondi fazéknak ha jó,

telefonjainkat a Marosba dobjuk,

ússzanak el tarka halakkal tengerekig,

hol büszkén suhan sok kényes hajó,

itt hagyjuk sorra mind

e sáros, ragadós földet,

tornyot, könyvtárat, palotát,

kocsmát, a félig kiivott poharat,

padlón eltaposott csikket,

a hűtlen asszonyokat pedig

ünnepélyes keretek közt

átadjuk a költöző madaraknak,

vigyék el őket csőrükben fogva,

langymeleg déli szigetek felé,

ahol a klíma nekik való átok:

vizeknek fodra ölelésből fonva,

s a felhők  mediterrán sóhajtások,

itt hagyjuk sorra mind

e sáros, ragadós földet,

gyűrött zászlókba csomagoljuk

a házszámokat, posták bélyegzőit,

a koszos kukákat, ernyőket, kalapokat,

s mint kifoszlott, molyrágta

szőnyeget, föltekerjük az utakat,

átkötve gondosan  televíziós drótok

kábeleivel, színes pántlikákkal,

melyek a magas lampionról lógnak,

itt hagyjuk sorra mind

e sáros, ragadós földet,

játszóterek foltos lepedőibe

bepakoljuk a multikulturális

fesztiválok dübörgő hangszereit,

ki nem felejtve a karnagyi pálcát,

kottát, hangjegyet, plakátot,

eldobjuk persze, a verseket is,

kínos rímeikkel együtt,

apró gyermekeinket

térdünk közé fogva

mi kérünk tanácsot tőlük, mi legyen

velük, s velünk, mert vénen

nem megyünk semmire,

nincs már egy ép ötletünk,

csak az, hogy el kell menni innen,

itt hagyjuk sorra mind

e sáros, ragadós földet,

a nyugatról behozott, szétszedett

autók kerekeit a tömbházak alá rakjuk,

s elgurítjuk a várostól messze,

lakjanak bennük  a hajléktalanok,

halottakhoz illőn, csöndben,

különben is holtak ők már, veszve,

de el ne felejtsem, ott pihenik ki

sűrű taposások fáradalmait

a nagy törekvők is, kiknek

fényes cipője megkopott rég

a fontosság felé vezető márvány

lépcsőzeten, fel- le,

ott bizony, mert

ők maradnak itt örökre,

megszerették e tájat, pedig csak

nagyapjuknak, ha volt ökre,

itt hagyjuk sorra mind

e sáros, ragadós földet,

leszünk kóválygó  turisták,

mindegy, merre visz  utunk,

vizeken át, vagy magas hegyen,

de ahol meg-megállunk,

ott rend és fényesség legyen,

mert ahhoz szoktatott minket

a nagy világjárás, ismerjük már

a földalatti vonatok megállóit,

jól tudjuk kezelni jegyeinket,

az okosan kitalált gombokat,

értjük a hangszórók szavát,

bármilyen nyelven, ha bemondják,

miképpen óvjuk, épségünket,

be vagyunk etetve ravaszsággal is,

akár a csobbanó csuka,

ki unottan fordul más irányba,

ha sovány gilisztát dobnak elé,

mert van úgy, mint üres nájlon -zacskót,

titkon és sietve dobjuk el a honvágyat,

s az otthon felejtett gondokat,

itt hagyjuk sorra mind

e sáros, ragadós földet,

ez a halál,-

de aki egyszer mégis visszatér,

s a város helyén csak egy sor

kriptát talál,

nem lesz, ki rászólna,

míg őseit keresi, vigyázat,

az ajtók záródnak!

A helyzet

Fotó:Csonka Péter

   Bajor

Mániám, hogy sokszor fölkelek éjnek idején, és előadást tartok a falaknak, a függönyöknek, a székeknek, a virágoknak. Mindennek, ami a szemembe ötlik hirtelen. 

De csönd vesz körül, kínos csönd, és a csönddel nehéz értekezni. Találomra kérdéseket teszek föl magamnak, minél nehezebb kérdéseket. 
Az éjjel azt a kérdést tettem föl magamnak, mire valók ezek a dolgok, amelyek körülvesznek engem?
Itt vannak például a függönyök. Nem jók semmire. Csak a fényt veszik el tőlem, a kilátást, belátni ide nem lát be senki, csak az ég madarai. De az ég madarai sem néznek be hozzám, csak röpködnek erre-arra, napközben sok a dolguk, éjjel pedig lehajtják fejüket egy ágra, falevélre.

Évekkel ezelőtt történt, hogy Bajor Andor kiszökött a kórházból, s éjnek idején, pizsamásan becsöngetett hozzánk. Hogy beszélgessünk. Kérdem, hát miről beszélgessünk, Bandi? Azt mondja, mindegy. Például a fecskék szokásairól.  

-Éjnek idején a fecskék szokásairól beszélgessünk?-kérdem. Erre azt feleli, arról. Miért ne? Minden egyebet már többször megbeszéltünk.
És beszélgettünk a fecskék szokásairól. Hogy hol szeretnek fészket rakni, miképpen gondozzák fiókáikat, s ősszel, ha útra kelnek, hová és meddig röpülnek.

A cigarettát egymás után szívtuk, megtelt a szoba sűrű füsttel. Kérdem, jónak látja-e, ha elhúznám a függönyt, s megnyitanám az ablakot, menjen ki valamennyi ebből a gomolygó méregből? Azt mondja, nagyon jónak látja, csak arra vigyázzak, nehogy megijesszek egy fecskét, ha véletlenül épp az ablak párkányán  talált volna meghúzódni, aludni.
Elhúzom a függönyt, kinyitom az ablakot, s hát ott ül velem szemben egy fecske.

A dobos nem érti

Elekes Károly munkája

Szegmens

Fényesített cipőjű, kiborotvált orcájú, tehát uras kinézetű idegenek jöttek a faluba, s valami gyűlést hívattak össze a helybéli dobossal. Meghagyták neki, emelje föl a hangját, amennyire csak tudja, mert a gyűlésnek nagyon nagy lesz a tétje. Ott fog kiderülni, mekkora az a szegmens, amelyre biztosan lehet számítani, amikor eljön a szavazás ideje.

A helybéli dobos vette szerszámait, de mielőtt elindult volna, azt kérdezte a fényesebb cipőjű idegentől, szíveskedjék megmondani, mégis, mit doboljon ki, hogy annyira föl kell emelnie a hangját, mert a sok ordítás miatt be szokott rekedni a torka.

 -Hogyhogy mit doboljon ki? – kérdezte a fényesebb cipőjű idegen. Azt dobolja ki, hogy a gyűlésről ne hiányozzon senki. Mert fontos! És aki nem jön el, meg lesz büntetve! Ezen mit nem lehet érteni?

-Ezen így már mindent lehet érteni, én a szegmentes dolgot nem értem, – felelte a dobos, és elindult a falu útjait járni.

Egy napon villanyt vittek a faluba, a kidobolni való fölhívásokat hangszórók kürtölték, akiket megszavaztak, sorra elmentek erről a tájról, csak a rekedt hangú dobos élt még betegen, sokáig.

Amikor meghalt, a szomorú hír házról házra járt, csak a toronybéli  harangot kondította meg egy kölcsönkért harangozó.

A temetésén valaki halkan azt mondta a szomszédjának, látod-e komám, elment ez a szegény, szegmentes dobosunk is, így járunk mind…

Azóta a faluban sokan jártak így. Néhányan, akik még megvannak, ma sem tudják, mi az a szegmens. A szegény, rekedt hangú hírvivőt is ritkán emlegetik. Talán csak olyankor, ha valaki a meghűlése miatt, rekedten beszél. Azt mondják, olyan a hangja, mint amilyen volt annak a mi, szegmentes dobosunké.

Szombat

Bocsáss meg, Emma!

-Ezt az embert vigyétek oda, ahová a súlyosakat szoktuk, kössétek rá a műszereket és kérdezzétek ki alaposan. Ugye, megértetted, Mónika! És vigyázzatok, ma szombat van!

-Hogy történt a baleset?

-Elütöttem egy autót.

-Mekkora sebességgel?

-Álló helyzetben.

-Ezt hogy értsem?

-A járda szélén állt az autó. Én is a járda szélén álltam, valószínűleg egy lehullott, vizes falevélen. Amikor be akartam ülni, elcsúsztam a vizes falevélen és beütöttem a fejem az ajtóba.

-Mikor történt az eset?

-Két hete.

-És miért nem jött korábban?

-Mert szombat volt és szombati napon nem szeretek kórházba menni.

-És azóta fáj a feje…

-Fáj. Egyfolytában.

-A családjában volt valaki, akinek baj volt a fejével?

-Volt. Apám is úgy halt meg. Fájt a feje, leült egy székre, azt mondta anyámnak, bocsáss meg Emma. És meg is halt azonnal.

-Más is volt a családjában, akinek baj volt a fejével?

-Volt. Nagybátyám, Miklós egyszer megunta az életét San Franciscoban, mert ott állandóan fúj a szél, elment San Diegoba. Séta közben a fejéhez kapott és összesett, mint a collstock. Arra ébredt, hogy a feje ki van fúrva. Még élt egy darabig, de a fejébe bele is halt.

-Ne menjünk olyan messzire, mindent nem tudok följegyezni.

-Pedig nem ártana. Mert Bismarck, a Német Császárság első kancellárja is sokszor fájtatta a fejét, amikor a Reichstagot rekcumozta, de azért megalkotta azt az egészségbiztosítási rendszert, amelyet a németek most is sikeresen alkalmaznak. Akár szombat van, akár nincs szombat…

-Mondtam, ne menjünk olyan messzire.

-Kár.Mert Vilmos is agyvézésben halt meg, kár őt kihagyni a fejfájásból…

-Vannak remegések a végtagjaiban?

-Vannak. A balesetem előtt is állandóan remegett az egész testem, ha elfogyott a cigarettám.

-És milyen a látása?

-Nem jó. Csak a meglátásaimmal vagyok valamennyire megelégedve. De néha azért tévedek. Tudja, az úgy van, Mónika, hogy senki sem tökéletes.

-Járt már pszichológusnál?

-Nem. De van valaki a családomban, aki járt. Azt kérdezték tőle, ki a kormányfő. Erre ő nem szólt semmit, a pszichológus pedig azt mondta, neki most sürgős dolga van és el kell mennie valahová. És el is ment. Azt hiszem, akkor is szombat volt. Nem gondolja, kedves Mónika, hogy mostanában túlságosan sok a szombat?

-Nem tartozik a balesetének körülményeihez, de ezt azért följegyzem: a beteg szerint mostanában túlságosan sok a szombat…

Nyom

Báthori Zsigmond felvétele

 Közöm Korondhoz

A magyarnál életesebb nációk tudják, hogyan lehet történelmet csinálni. Ezt onnan veszem, hogy magam is életesebb nációval élek egyazon égi födél alatt, immár hetvenhét esztendeje. És onnan is veszem, hogy olykor térdemre terítem a földrajzot és nézegetem a térképet.

A módszer egyszerű, mint a régi, korondi cserépfazék: nyomot kell hagyni.

Szememszokta, kicsiny városokban, falvakban látok házakat, amelyek  falán utcára nézőleg ott patinásodik, zöldül,  --   mint valami kétarasznyi, nemzeti tavasz  --    a keményen fölszegzett tábla, mely hirdeti:erre járt valaki, néptanító, ügyvéd, politikus, hazafi. Ekkor és ekkor…

Ez a tábla a nyom. Egyelőre csak kicsi folt, mint öregek arcán a sötét pötty, mely szép lassan növekszik, terjeszkedik.

Telik az idő. És a kicsiny városban, faluban, senki nem tudja, tulajdonképpen ki is járt arrafelé.

És szokása szerint, tovább telik az idő. Egyszer iskolát neveznek el arról, aki erre járt valamikor, valamiért. Kényszerűségből esetleg meg is szállt egy éjszakára, vagy a helybéli kocsmában megivott egy fröccsöt. Mindegy.

Egy arra alkalmas napon, a kicsi táblát nagyobbra cserélik és virágokkal veszik körül. És még alkalmasabb napokon a ház előtt megjelennek a zászlók. Mert milyen egy ünnep zászlók lobogása nélkül? 

Történelmet úgy lehet csinálni, hogy nyomot kell hagyni.

Sokszor jártam Korondon. Barangoltam erdeiben, szerszámnak való somfát keresvén, meg is szálltam egy éjszakára  ott, ahol aragonitból hamutartót, s mindenféle fehér vagy csíkos semmiséget köszörültek és volt kocsma is. 

Felsősófalvától egy kőhajításnyira van Korond, ha megkérdezte valaki, honnan jöttem, mondtam, Féssőről, amire azt felelte, akkor mi szomszédok vagyunk.

Hiába voltunk  szomszédok, kevés embert ismertem Korondon. Egy poéta festőt, akit épp a minap temettünk, néhány világjárót és egy művész lelkű embert, akinek neve Józsa János.

Most került kezembe a korondi Firtos Művelődési Egylet folyóirata, a Hazanéző. Ennek hátlapján  azt olvasom, hogy Képtár Korondon. Alatta azt, hogy Képzőművészeti alkotások a Józsa János adományából.

Nézem a hátsó borítóra kirakott képeket. Legalul, hosszan kiterítve egy freskó. Nagy Imre alkotása, a kötelező lelkesedések, remények és a reánk suppanó csalódások korából.

Fölkapom a fejem, hát ez a kép évekkel ezelőtt még ott volt a szobám falán!

Emlékszem, hányszor jött hozzám ez a művész lelkű Józsa János! Hogy azt a képet ő meg szeretné venni. Sokáig nem adtam el neki. Aztán egy napon úgy alakult, hogy megvette mégis.

Ezt az eladást bántam sokáig. Gondoltam, jön majd egy autó, s elviszik Pestre, vagy talán még fényesebb helyre, akárhová, hogy legyen ott, ne itt, Korondon.

Íme, Józsa János ezt a képet nem adta el! Inkább elajándékozta. A falujának. Hogy legyen ott. Hogy maradjon ott, Korondon! Mert Józsa János is jól tudja, amit az okosabb nációk régóta tudnak: nyomot kell hagyni.

Józsa Jánosnak köszönhetem, hogy most már nekem is van valamim Korondon, ami megbocsájtó jóindulattal nyomnak is nevezhető.

Életesebb népek élnek Korondon, mint túl a hegyen, ahol én születtem.Vagy Felsősófalván,  ahol egy egész esztendeig tanítottam.

Hagytam-e nyomot magam után? Annak tekinthető-e, hogy „felstímoltam” az iskola igazgatójának hegedűjét a  templomban, mert bécsi Á csak az egyház harmóniumán volt Korondon kapható? Azt is zenehallás nélkül, találomra. És nyár idején kikergettem a templomba betódult verebeket, mert a jámbor és előrelátó igazgatóm nem mert a templomba bemenni, féltette állását.

Ezt hagytam magam után: a rosszul hangolt hegedűt, s az elzavart verebeket!

Mégis,valamit azért hagytam. Néhány apró fogalmazást, amit kizárólag a magam örömére írtam. 

Az egyiket a szomszéd asszonyról, aki magányosan élt, örökösen gágogó lúdjaival körülvéve. Soha nem kereste őt senki. Úgy hívták, Lídiné. A másikat egy roskadozó házról, amelyben Engi Zsigabá lakott, s ahol télen sem szabadott tüzet gyújtani. Ilyen és ezekhez hasonlatos, lényegtelen dolgokkal foglalkoztam, amikre sem akkor, sem azóta föl nem figyelt senki.

Közöm Korondhoz, Felsősófalvához, ahhoz a vidékhez, ennél talán nem több. 

Most már belátom, térdemre a földrajzot hiába teríteném ki. Történelmet így nem lehet csinálni. Csak úgy lehet, amiképpen az életesebb nációk cselekednek. És ahogyan a művész lelkű Józsa János próbálgatja.

Páll Lajos emlékére

Aki a fákat rakosgatta

Május lehetett, szép májusi nap, gondoltam, fölmegyek Korondra, hadd lássam, mit csinál ilyenkor Páll Lajos.

A kapujában találkoztunk, elmenőben volt éppen, mondja, hogy rosszkor jöttem, mert neki most sürgősen ki kell mennie az erdőbe.

Mondom, így jár, akinek a tél megette a tűzrevaló fáját, akkor siet az erdőbe, amikor a szükség reá kényszeríti…

-Van még nekem tűzifám elég, nem azért megyek, hanem a mostani zöldért.

-Miféle zöldért, Laji?

-A tavaszi zöldért! Azért, mert a tavaszi zöld az igazi, megfesteni való ilyenkor minden falevél…

Jártuk az erdőt. Laji a fákat nézte, a lombokat, a bokrokat, a mohát, én pedig őt néztem, vártam, mikor mutat rá egy igazi zöldre.

Egyszer megáll egy görbe fánál, s azt mondja, na, ezt a fát átrakom a vászon túlsó oldalára, oda, ahol egy tarka tehén már meg van festve.

-Hát így megy ez a festői szakma, te, Laji? Csak úgy rakosgatod az erdei fákat, kedved szerint?

-Így megy. Csak úgy rakosgatom az erdei fákat, kedvem szerint.

-És ha most valahol a tengerparton lennénk, s te festenél, a tengert is átraknád keletről északra, kedved szerint?

-Azt nem! A tengert nem lehet átrakni. Épp ezért nem is festek tengert. Ha egy mód van rá, akkor tengert nem festek.

-És hol vannak azok az igazi zöldek, amiért kijöttünk ide, Laji?

-Hát te nem látod ezt a sokféle zöldet mindenfelé?

Nem. Itt minden zöld, azt látom.

-Akkor majd nézd meg az igazi zöldet a vásznaimon, amikor meg lesznek festve!

-Azt akarod mondani, hogy ezek a lombok nem a legigazibb zöldek? És azt akarod mondani, hogy ezek a fák nincsenek is jó helyen, azért kell őket rakosgatni a te kedved szerint?

-Azt. Pontosan azt akarom mondani…

Eljött egy nagyhavú tél, gondoltam, fölmegyek Korondra, hadd lássam, mit csinál ilyenkor Páll Lajos.

Kivitt engem egy hegyoldalba, néztük a tájat hallgatagon. Egyszer megkérdeztem, miért jöttünk mi ide ki, Laji? A hóért? Mert bent, a faluban is van hó elég…

-A fehérért jöttünk, ezért a csillogó fehérért. Ami csak itt van, a szilonon.

-Mi az a szilon, Laji? Ezt a hegyoldalt nevezik szilonnak?

-Nem. Nem a hegyoldalt nevezik szilonnak, hanem ezt a csillogó havat, amin most állunk. Mert ez a hó nem süppedős, kérge van már, járni lehet rajta és szép fehér. Ennél fehérebb semmi nincs. Ezért jöttünk ide ki.

-És te ezt a fehéret akarod megfesteni?

-Ezt a fehéret.

-Ebből a hóból nem akarsz átrakni valamennyit a túlsó oldalra, amiképpen májusban azt a fát átraktad?

-Hát mi vagyok én? Hóhányó? Az az egy nem vagyok. Én csak a fehérért hoztalak ki. Hogy nézd meg, milyen az igazi fehér. Láttad a májusi zöldet a vásznamon? Azt, amelyiken egy fát átraktam a tehenek mellé?

-Láttam, Laji. De rövid ideig, mert azt el is vitték.

-Így jár minden festő, ha valamit sikerül neki jól megcsinálni. Marad a semmivel. Hiába minden igazi zöld és igazi fehér…

Agyrázkódás

Elekes Károly munkája

                 

Mennyit ér a bankrabló feje?

Filmeken lehet látni, hogy amikor az elfogott bankrablót betuszkolják a rendőrségi autóba, nagyon vigyáznak a fejére. Széles tenyerével a rendőr lenyomja a bankrabló koponyáját, nehogy beüsse az ajtó felső peremébe, s valami kár essék benne. Mert drága kincs a bankrabló koponyája.

Vajon, mennyit ér a bankrabló feje?

Bizonyára többet, mint a tudósé, vagy a miniszteré. Mert a tudósok és miniszterek fejét nem nyomkodják.  Még a pápa fejénél is többet érhet a bankrablóé, mert még soha nem láttam, hogy a pápa koponyáját széles tenyerével nyomkodná egy rendőr, vagy más, hivatalos személy, amikor fölkérik, szálljon be a limuzinjába. A pápamobilt is azért szerkesztették neki, hogy ne kelljen állandóan nyomkodni őszentsége fejét.  

Itt állunk néhányan egy bank előtt, sehol egy bankrabló, egy rendőr, csak a szemközti, vasráccsal védett ajtóban áll egy pisztolyos, jó egészségnek örvendő, piros orcájú egyén, akinek ugyancsak értékes lehet a koponyája , mert szúrós szemével úgy tekint ki belőle, mint aki erre néz és másfelé is lát.
Minket egy pillantásával föltérképezett, megállapította, nem vagyunk már jók semmire, felőlünk nyugton heverhet a sok pénz ott, ahol van.  

Szóval, itt állunk néhányan, azon tanakodunk, mennyit érhet egy bankrabló feje.

-Sokat! Mert milyen az ember? Ami sokat ér, legjobban azt védelmezi.

-Ez függ a bankrablótól is. Vannak nagy rablók és vannak kicsi rablók…

-És a pénztől is függ, attól , hogy mennyi pénz van a bankban. Minél több pénz van egy bankban, annál jobban megnyomják a bankrabló fejét, hogy épsége biztosítva legyen.

-Ez hülyeség. Annak a pisztolyos őrnek nem kötik az orrára, mennyi pénz van a bankban, tőle csak a fegyelmet, a megbízhatóságot követelik meg. Mert a megbízhatóság sokszor többet ér a világ összes pénzénél…

-Viszonylagos minden. Az én apám, amikor a házunkat építették, az osztrák  benzines gyújtóját befalaztatta, hogy biztos helyen legyen. És azzal mit ért? Soha többé nem gyújthatott meg véle egy szál cigarettát. A nagy biztonsággal maradt és az örökös kunyerálással. Hogy ki tud adni neki egy tüzet…

-Ezt a kérdést tudományosan kell megvilágítani. A jog szerint, az erkölcs szerint, majd pedig közgazdaságilag.

A jog előírja, hogy a bankrabló épségére vigyázni kell, mert a bankrabló is ember. És kiderülhet róla, hogy jó ember, hasznos ember. Még bent, a tömlöcben is vigyázni kell a rabokra, lehetőséget kell adni nekik a megjavulásra.

Az erkölcs előírja, hogy nem szép dolog lopni, de azt nem írja elő, hogy a tolvajt hagyni kell, hogy munkája közben üsse be a fejét valamibe. A közgazdaság pedig mit néz? Azt nézi, hogy csak egy ép elméjű bankrabló vallomása alapján lehet a többi bankrabló hollétét kideríteni. Egy megbízhatatlan, hazudozó bankrabló vallomására nem lehet alapozni. Márpedig a közgazdaságnak erős alapokon kell állani, mert ha nem áll erős alapokon, az egész állam összeomlik. Amikor egy rendőr lenyomja a bankrabló fejét, tulajdonképpen az államot védelmezi. Mihez kezdenénk állam nélkül? 

-Meglennénk állam nélkül is. Emlékeztek arra a nagy franciára? Aki kijelentette, az állam én vagyok! És ő volt valóban az állam? Nem ő volt! Csak azt mondta magáról. Egy bankrabló is azt mondhat magáról, amit akar, miért kellene megkövetelni tőle az őszinteséget?

-Akármerről vesszük körbe a kérdést, hogy mennyit ér a bankrabló feje, egy biztos: ahhoz előbb bankrablónak kell lennie valakinek, hogy ilyen nagy gonddal védelmezzék a fejét.

Amikor rám került a sor, hogy mondjak én is valamit, sokáig hallgattam. Nem azért hallgattam, mert nem lett volna semmi mondanivalóm. Lett volna. Ehelyett a fejemre mutattam, s halkan kinyögtem: be van törve a fejem. Tegnap egy autóba akartam beülni, s beütöttem a fejem, mert nem volt, aki lenyomja. Az orvos szerint agyrázkódás. Gyógyíthatatlan. 

Bibircsók

Kedei Zoltán munkája

Mostani stádium

                                          

Az igazságot csak akkor merjük kimondani,

amikor tudjuk, halálosan betegek vagyunk.

                                                                          

Három álmodozó tekintetű kisasszony lakott a harmadik szomszédban, Póli, Erzsi és Jolán. Ez a három álmodozó tekintetű kisasszony állítólag úgy határozott, hogy férjhez nem mennek soha, életüket magányosan élik le, az öröklött ezüst eszcájgok, porcelánok és szépkötésű könyvek között. Naphosszat ültek az udvaron, olvasgattak, vagy az elmenő felhőket nézték, ha olyan volt az idő. Úgy ültek ott hárman, mintha nem is ezen a földön lennének, hanem valahol fönt, a magasságos egekben.

Csak ebbe a Jolánba ütött bele valami, mert egyszer önfejűleg nekifutott a valóságos életnek. Egy kicsit férjhezment Tóth Jóskához, de megbánta, s visszament az ezüst eszcájgok, porcelánok, szépkötésű könyvek közé. És naphosszat nézte az eget.

Már nem emlékszem, miért, de épp ebben a stádiumban látogattam meg a kisasszonyokat, akik kint ültek az udvaron, olvasgattak, vagy az elmenő felhőket figyelték, hogy melyik merre tart, lesz-é belőlük eső, vagy nem lesz.

Kérdem Jolántól, mit tetszik olvasni, Jolán, hogy úgy bele van temetkezve abba a szép könyvbe. Azt mondja Jolán, a Hitel, Világ, Stádium van most soron, kiolvasásuk eltart a jövő hétig. Mert ugye, malacok vannak, azokat is el kell látni. Mondom Jolánnak, Jolán, hoznék én is két malacot maguknak a többi mellé, ha adna értük egy könyvet, mert énnekem nincs, amibe bele tudnék temetkezni.

És melyik könyvet szeretnéd a malacokért, kérdezte Jolán. Mondom, én a Stádiumot, mert annak a címe roppant titokzatos, még a jelentését sem ismerem.

Tizenkét éves voltam, amikor két malacért enyém lett a Stádium. De véle együtt a Hitel, s a Világ is. Mert jószívű kisasszony volt Jolán, ölnyi könyvet adott még ráadásnak, pedig nem is kértem.

Szegény Széchenyi!

Sokszor elgondolom, mit értek el a kisasszonyok azzal, hogy a legnagyobb magyarnak három fontos könyvét elolvasták ezen az udvaron, ebben az eldugott faluban? De kérdezhetném úgy is, mit értek el „a négy folyó és három bérc honában”, amiképpen Arany János fogalmazta?
Talán semmit!

Csak olvasták csöndben a könyveket és nézték az eget. Még csak föl sem jajdultak, hogy hé, emberek, a mi falunk is ég, az országgal együtt! Talán attól féltek, ők is sóbálvánnyá változnak, mint Lót felesége, aki a tilalom ellenére visszafordult, hogy lássa a lángoló várost.

De nem följajdulni, még jósolni sem mertek a füstölgő jelekből, nehogy úgy járjanak, mint Kasszándra, a trójai király lánya, akit azzal büntettek, hogy jóslatait senki se higyje el, pedig azok később beteljesedtek.

Bevallom, én magam sem értem el sokat azzal, hogy két malacért enyém lett a Hitel, a Világ és a Stádium. Már csak azért sem értem el sokat, mert engem nem kedvelt Klió, a történetírás múzsája. Igaz, én sem kedveltem őt, soha! Csupán a Hitel utolsó mondata maradt meg emlékezetemben: „Sokan azt gondolják: Magyarország - volt, én azt szeretem hinni: lesz!”
Ennyi maradt meg emlékezetemben. Nem sok! A hithez talán elegendő.

És mi van a Stádiummal?

Mindig valamilyen stádiumban vagyunk.

Volt idő, amikor lelkesen meséltem apámnak, mit láttam a Vaskapunál. Mondtam, jól figyeljen, épp most változik a világ, most fordul meg a történelem. Lesz villany, fény önti el az utcákat, kerekek forognak, könnyebb lesz az élet.

Apám azt mondta, lehet, hogy fény önti el az utcákat, de könnyebb nem lesz az élet. A történelmet a járásáról  lehet megismerni. Eddig sántítva, bicegve jött, úgy is megy tova. Sántítva, bicigve. Az idők végezetéig. És azt javasolja, a nagy lelkesedésről mondjak le.

Egy napon lemondtam. De csak a lelkesedésről mondtam le. A reményről nem. Arról csak most kezdek lemondani.

Ebben a mostani stádiumban. Amikor halálos betegségemben szétnézek magam körül, lám, a világban mi van.

És mi van?

Az van, hogy nem kell nagy áldozattal megszereznünk a könyveket, valósággal reánk omlanak a könyvek! Úgy omlanak reánk, hogy kürttel, dobbal, dallal és fesztiválokkal csalogatnak a könyvek közelébe. Mintha azt akarnák, ne beléjük temetkezzünk egy hűs udvaron olvasgatva, hanem inkább bennünket temessenek maguk alá a könyvek.

Hogy jók-e, vagy silányak ezek a könyvek, mindegy! Csak könyv legyen.
Ez az a stádium, amikor nem az számít, mi van egy könyvben leírva, hanem az, hogy el legyen adva.

Ma nem az ige, hanem a statisztika az úr! Nagy úr a statisztika. Ha a statisztika azt mondja, két beteg közül csak az egyik hal meg, akkor rendben van minden, az eredmény jó. Annak, aki megmarad. És ki marad meg? A hatalom birtokosai maradnak meg még egy ideig, mert nekik van pénzük, hogy külhonban gyógyíttassák magukat. Híznak és gyarapodnak. Némelyik úgy beleszeret a hatalomba, hogy lelöki társát a fölötte lévő polcról. Mert kell neki az a polc! Mire? Hát arra, hogy fentről lekiálthassa, ő a kiválasztott, őt illeti az ítélkezés joga.

Vegyük még egyszer elő Arany Jánost. Ő mondja:
„Ezelőtt a háborúban Nem követtek semmi elvet, Az erősebb a gyengétől Amit elvehetett, elvett. Most nem úgy van. A világot Értekezlet igazgatja: S az erősebb ha mi csinyt tesz, Összeűl és – helybehagyja.”

Milyen nap van ma? Szombat? Mintha pénteken, vagyis tegnap mondta volna...

Ilyen a mostani stádium?

Ilyen. Nemcsak a mostani. A hatalom arca semmit nem változott évszázadok óta. Minden vonása, ránca, szemének pillogása, kaján mosolya a régi. Még a bibircsók is rajta. A mindenkori stádium, ugyanaz a stádium!

Az irodalomról

Báthori Zsigmond fotója

Egy szál fű

Ha csak egy szál fű

az irodalomból kinőne,

vagy egy sápadt malac

gömbölyödne tőle,

naponta írnék verset,

a  papírt művelném,

s nem szégyelleném magam,

hogy potyára koptatom elmém.

Ífon

A drága telefon

Egy ismerősöm megtudta, hogy amikor eluralkodik rajtam az idegesség, nem ordítok és nem csapkodom az ajtókat, hanem előveszek egy csavarhúzót, s azzal nekiszököm egy közelemben lévő, akármilyen mobiltelefonnak. Nem azért szököm neki, hogy elrontsam, vagy megjavítsam, hanem inkább azért, lássam, mi van benne, ettől el szokott múlni az idegességem.

Ez az ismerősöm a minap hozott nekem egy drága mobiltelefont, s azt mondta, ezt neked adom ajándékba. Ha lenne töltője, életre is lehetne kelteni, de nem érdemes, mert el van repedve a kijelzője, s ha véletlenül bekapcsolódik, hülyeségeket mutat.

Tegnap ezzel a törött kijelzőjű, hülyeségeket mutató telefonnal beállítottam egy főtéri szaküzletbe és letettem az asztalra. Az üzleti leányzó, amikor befejezte a mással való beszélgetését, azt kérdezte tőlem, mi a helyzet ezzel a drága telefonnal. Azzal az a helyzet, hogy nincs töltője, mondtam, s még az, hogy ez a telefon, ha véletlenül bekapcsolódik, hülyeségeket mutat, tehát semmit sem ér, de azért egy pillanatra legalább szeretném életre kelteni, mert ma ideges hangulatban vagyok, és ilyenkor neki szoktam szökni egy akármilyen telefonnak.

-Uram, maga miket beszél, hiszen ez nem akármilyen telefon, hanem jelen pillanatban a legdrágább telefon, ami egyszer csak létezik ezen a világon! Az a neve, hogy Ífon! Mit csinált maga ezzel az Ífonnal, hogy eltörött a kijelzője? Csak nem ült reá...

-Ó, kedvesem, hosszú történet ez, visszanyúlik egészen a serdülő koromba, --mondtam csak úgy, odavetve, -mint néhai jó kutyámnak szoktam a neki félretett csontot.

-Jaj, édes Istenem, hol van már magának a serdülő kora? De ez a történet semmiképpen nem nyúlhat messzire vissza, mert csak ezen a héten kaptuk az Ífonokat. Miért nem tetszik bevallani, hogy reá tetszett ülni véletlenül?

-Ó, kedvesem, mindent bevallok én magának, persze, hogy reá ültem, ez az igazság. De tudja, néha milyen bonyolult az igazság? Bonyolultabb, mint szétszedve ez a telefon! Mert én erre a telefonra nem véletlenül ültem, hanem szándékosan! Az immunrendszerem gyöngesége miatt ültem reá, mert már serdülő koromban roskadozni kezdett az immunrendszerem. Az orvos meghagyta, be ne üljek egy huzatos kocsmába, főleg pedig csupasz, hideg székre ne üljek le soha, tegyek a fenekem alá sapkát, könyvet, újságot, akármit, föl ne hűljek, mert  gyönge a szervezetem. Mármost az a helyzet, hogy van itt a közelben egy járdaszéli kávézó.  Pontosan a gyógyszertár előtt. Ott szerettem volna nyugodtan meginni a sörömet, de nem volt nálam sapka, se könyv, se újság, amit a fenekem alá tehettem volna. És tessék egyszer megnézni az ottani csupasz székeket, azokra nem ülhettem az orvosi előírás miatt. Szerencsére volt a zsebemben vagy négy ilyen Ífon, ezeket szépen leraktam sorba egy hokkedlire és reájuk ültem. Az egyiknek eltörött a kijelzője, na és mi van akkor, ha eltörött? Semmi sem drágább az egészségnél, remélem ezt belátja...

-Dehogy látom be, mondta az üzleti leányzó. Van magának fogalma, hányan adnák oda az egész immunrendszerüket is egy ilyen Ífonért? Egy ilyen drága telefonért? Sokan, uram, nagyon sokan! És nekem ne mondja, hogy nem talált a közelben egy eldobott újságot, ha már sapkája nem volt, amit a feneke alá tehetett volna. Csak úgy lobogtatja a szél az eldobott újságokat!

-Csak úgy lobogtatja, ebben magának igaza van. De mondja, ült maga legalább  egyszer csupasz hokkedlin, amire ilyen lobogó újságot terített ki? Mert én ültem. Vannak mondatok az ilyen újságokban, amelyek az ember szemét verik ki valósággal, s aki reájuk mer ülni, a fenekét is sokáig foghatja. Nincs az az immunrendszer, ami meg tudna birkózni ezekkel az újságokkal...

Kötelező séta

Marosvásárhely

Mindenki tönkre van menve

Ez a cím nem az a kimondottan egészséges mondat. De kérdezem én, ki és mi egészséges manapság, ebben a hebehurgya világban?

Most jövök a főtérről, ahol a kötelező sétámat fejeztem be.

Mi egészséges ezen a téren? Semmi. Az a házaspár, ott, a túlsó oldalon, már nem megy úgy végig a járdán, mint egy hónappal ezelőtt. Kétszer is megpihennek egy padon, hamar elfáradnak, megvénültek mind a ketten. Meg én is. Épp elgondoltam, vénségben a saját anyámat is megelőztem. Éppen csak, hogy kijárok a térre. Mert kötelező. Sándor barátom már ki sem jön, hogy elmesélje a hetvenes éveket, amikor szétszedett egy karburátort, ma elmaradnak a hetvenes évek.

Néhány öreg lépdel a hátam mögött, hallom, politizálnak. Mindig sietek el onnan, ahol politizálnak. Most nem. Érdekel a csevegésük, érzem, érintve vagyok. Lépteimet úgy állítom be, hogy ne előzzenek meg, de el se maradjanak nagyon.

Azt mondja az egyik, na, ezt is megértük. Bejelentették, megvédik az erdélyi magyarságot az erdélyi magyaroktól. Ezt is megértük.

A másik azt mondja, ó, de milyen jól érzik magukat a Nép Házában, amit a fordulat idején pocskondiáztak! Milyen jól érzik magukat!

Mindig is így volt, mindig is beteg volt a világ, mondja a harmadik, még nem találták ki azt a rendszert, amelyben élni mindenkinek lehet.

Aztán valaki emleget egy női táskát, mely tízezer euróba került. Ezek betegek mind, én mondom, mind betegek!

Érzitek ezt a bűzt? Mindig ez a bűz csapja meg az orromat, amikor itt haladok el, mondja valamelyik. Itt szépen kipingálták az elorozott házat, de a kanálist, azt nem csinálták meg. Nem hát, mert a kanális nem látszik, feleli rá egy hang. Csak ami látszik, azzal törődnek. Vagy azzal sem. Itt minden és mindenki tönkre van menve.

Körülbelül ötszázat ha léptem, ekkora távon hallgattam a politizáló társaságot. Elmondták, itt maholnap minden ház bank és mobilbolt. És patika. És zálogház. És játékterem. És hogy erre a térre kijönni sem érdemes. És nem is tanácsos. Főleg este. Mert az erkölcs is tönkre van menve. Már nincs is erkölcs. A mentők  azért  szirénáznak oly kegyetlenül, hogy ijedtében valaki itt, helyben essen össze. Pedig nem nehéz összeesni. Mindenki tönkre van menve.   

Bugyigumi

 Pustogjak neked valamit?

         (Levél ifjú Matekovics Jánosnak)

Írtál egy jó verset, János! 

Apád emlékére írtad, s ettől én valósággal meghatódtam. Alarmíroztam is nyomban Cseke Gábor barátomat, olvassa el, s ha ő is jónak ítéli, szerkessze belé abba az internetes lapfolyamba, melynek immár eléggé széles a sodra.

Tudod, mitől jó ez a vers, János? Nem attól, mert fogtad a prozódia vésőjét és szigorú szabályok előtt meghajolva, görnyedt alázattal kifaragtad az ékes mondatokat. Nem attól. Hanem attól, hogy ez egy őszinte vers, János! És ez nagy dolog. Nagy, mert messzire elszálltak szellemi egünkről az őszinteség madarai, elmentek délre, valahová, ki tudja, merre, meddig, s vajon, élnek-e még...

Lassan hozzá kell szoktatnunk szemünket a nájlon madarak csapkodásához, ha nem akarjuk egészen elveszíteni látásunkat, azt a fölbecsülhetetlen adományt, amellyel meg tudjuk különböztetni a jót a rossztól, az egyszerűt a fölöslegesen agyonbogozott bonyolulttól, a hazug beszédet az igazi beszédtől.

Írtál egy jó verset, János!

Pustogjak neked valamit? Írtál a blogodba egy kicsiny bejegyzést is, melynek címe: Tévéjavítás. Úgy kezdődik, hogy „Apám szerette maga megjavítani a dolgokat. 

Néha eredeti ötleteivel még újítani is tudott.” Egyszer mégis szerelőt kellett hívni.

„A szerelő, amikor  belenézett a tévébe, a szívéhez kapott: Hát ezt ki szerelte így?? 

Minden lámpa bugyigumival volt összekötve, hogy érintkezzen.”

Na, látod, ez a csóré, őszinte, tiszta fogalmazás semmivel sem alábbvaló a te jó versednél, János!

(A vers itt található: http://matekovicsjanos.blogspot.ro/?psinvite=ALRopfVVrh3tTNjHaG7eBdeA6S_gTh6Ps81bTADpm_Kp7N4MtG_kuq0Fvi5A3mtDvVEWNBy8AzoR5W779-XJW1-DudXNzo32_A)

Tengeri történet

Lágytojás korszak

Ha jó leszel, elmesélem a vesémet

(Levél Cseke Gáborhoz)

Némely festőről mondják a szakértők, hogy volt neki kék korszaka, sötét tónusú korszaka, mindenféle korszaka.

Nem vagyok festő, de nekem is volt néhány korszakom. Leghosszabb, a gyomorfekély korszakom volt. Akkora, mint a harmincéves háború.

Ennyi ideig voltam szoros barátságban a lágytojással, az elesettséggel, szomorúsággal és lemondással. Hogy ne is említsem a görcsöket az örökös  nyöszörgéseket. De ez a korszak hiába volt hosszú, nem hozott új színt életembe, sem pedig valami említésre méltó eseményt. Ezért most felejtsük is el.

A vese, az más! Ha jó leszel, elmesélem neked a vesémet. Egyelőre csak röviden, hogy kedvet kapj a veséhez. Mert a vese, az más. Jön, mint a villám és el is tűnik, mint a villám. Ha szercséd van.

Énnekem nagy szerencsém volt a vesémmel.

Egy forró nyári napon megjelentek benne a kövek. Éles, szúró, fájdalmas kövek. A tengerpartra mentem egy láda sörrel, gyermekkel, feleséggel. És a söröktől előjöttek a kövek. Persze, a szúró, kibirhatatlan fájdalmak is. És látván szenvedésemet, jöttek hozzám idegenek és ismerősök, hogy segítsenek. Teát kell adni neki, jó sok teát, mondta egy idegen. A másik, hogy feküdjek arra az  oldalamra, amelyik nem fáj. És ne mind nyomkodjam a derekamat, az csak rontja a helyzetemet. Ismerősök bejárták a környéket, üvegeket hoztak a bokrok tövéből, forró vizet öntöttek beléjük és reá kötötték a derekamra. Mert a meleg jót tesz a vesének. Ez így ment egész éjjel. Öklömet haraptam a fájdalomtól. Aztán hajnal felé elmentek a kövek.

Szép reggelre ébredtünk, mindenki rohant neki a tengernek. Én ott maradtam egy kicsi széken ülve, a sátrunk mellett. Már nem fájt a vesém, de az éjszakai szenvedés megviselt, gyönge voltam, fölállani sem tudtam a kicsi székről. Úgy, ott ülve, krumplit hámoztam, hagymát, fölvágtam a hazulról vitt húsokat, káposztát aprítottam, s az egészet bele dobtam egy nagy edénybe, hogy főjön. És reá sem néztem a nagy fazékra, hadd legyen az ebéd olyan, amilyen lenni tud a maga elhagyatottságában. Néztem a tengert, s a benne fürdő fiamat, feleségemet.

Szomszédaink galaci népek voltak, hallottam a beszélgetésüket. Azt mondja az egyik galaci asszony a férjének, látod, te, Marian, milyen ember a mi szomszédunk? Olyan ember, amilyen te soha nem tudsz lenni ebben az életben! Fürdik a felesége, s ez az ember főz a családjának ezalatt! Olyan ember ez, látod, Marian? Kevés az ilyen családszerető ember, mondta egy másik galaci asszony a férjének. És ez így ment egész délelőtt.

Este valami kis tüzet raktak a galaciak, körülülték és még mindig arról beszélgettek, hogy ez a Marian soha nem éri fel ennek az embernek a kisujját sem. Mondanom sem kell, az én kisujjamról volt szó.

Másnap szedelőztek a galaciak, indultak haza. Nem tudom, lejárt-e a szabadságuk, vagy összevesztek amiatt, hogy Marian soha nem lesz olyan családszerető ember, mint amilyen én vagyok. Nem is mentek el szótlanul. Eljöttek hozzám valamennyien és köszöntöttek, mondván, hogy nincs ezen a tengerparton még egy olyan rendes ember, mint amilyen én vagyok.

Azóta sokszor emlegetjük a galaciakat. Főleg én. Ha a családban fölmerül  rendességemnek kérdése, azt mondom, emlékezzetek a galaciakra! Ők megmondták! De a vesédet, a köveidet nem említetted a galaciaknak, mondja ilyenkor a feleségem. Erre én azt mondom, tudták. Tudták a galaciak a vesémet is. Ezek vesébe látó emberek voltak!