Közkívánatra

még ide is berakok néhány bejegyzést,

mert sokan kényelmesek ahhoz, hogy

az új oldalra kattintsanak.

Az pedig  ITT van!

Miről beszélgetnénk?

Kebáb Máré

-Ebben a városban maholnap senki nem ismer senkit...

-Nem. Jól mondod, ebben a városban maholnap senki nem ismer senkit. 

-Látod, van annak már bő órája, itt ülünk ezen a padon, jönnek innen is, onnan is.

-És mennek tovább, erre is, arra is.

-De reánk nem köszön senki.

-És ezért nekünk sem kell köszönnünk senkinek.

-Még ha föl is ismerne minket valaki, akkor sem köszönne.

-Inkább elfordítaná a fejét másfelé, mintha meg sem látott volna.

-El. Másfelé. A kirakatok felé.

-És nézné a kirakatokat.

-Azokat nézné.

-A boltokat. A vendéglőket. A bankokat.

-Igazuk van, két nyugdíjas vénemberen mit lehet nézni?

-Mi is csak hallgatunk. Már mindent megbeszéltünk.

-Meg. Mindent megbeszéltünk.

-Valamit azért nem beszéltünk meg...

-Mi az a valami, amit még nem beszéltünk meg?

-Kebáb Máré!

-Az nem Kebáb Máré, hanem kebab mari. Románul volt fölírva itt szemben, egy nyitott ablak fölé. A kebab mari magyarul azt jelenti, hogy nagy kebab. Mert ott adtak kis adag kebabot és nagy adag kebabot. Kinek melyikre volt pénze. Te azt sem tudod, mi az a kebab?

-Valami rémlik róla...

-Darálthúsból sütik, a beceneve csevapcsicsa.

-Most már biztos, hogy ezt a dolgot még nem beszéltünk meg. Mert én ismertem Kebáb Márét!

-Honnan ismerted te Kebáb Márét, amikor élőben nem is létezett Kebáb Máré?

-Dehogynem létezett! Legalább egy Kebáb Máré létezett, mert jól ismertem. Gyönyörű fehérnép volt ez a Kebáb Máré! Orsován voltam katona, ott azt mondták, egy nemzedék nőtt fel rajta, olyan szép fehérnép volt ez a Kebáb Máré.

-Hogy te miket beszélsz! Ha létezett is Kebáb Máré, nem rajta nőtt fel egy nemzedék, hanem azon, amit ő sütött, vagyis a csevapcsicsán, de te kebabot soha nem ettél...

-Látod, ez most a mi szerencsénk. Mert ha ettem volna kebabot, akkor most miről beszélgetnénk?

Paraméter

A köménymagos leves paraméterei

-Énnekem meghagyták, hogy hetente legalább kétszer főzzek magamnak levest. Mert a leves kell a szervezetnek.

Szerinted melyik az a legegyszerűbb leves, amihez nem kell széleskörű konyhai jártasság, tudományos végzettség, sem pedig magasfokú kitüntetés?

-Legegyszerűbb a köménymagos leves.

-Mi kell a köménymagos leveshez?

-Víz és kömény.

-Mennyi víz és mennyi kömény?

-Valamennyit teszel egyikből is és a másikból is. Nem kell komplikálni.

-Jó, valamennyit teszek egyikből is és a másikból is.

-Hoppá! Kell oda még egy kicsi rántás. Hogy ne legyen olyan, mint a víz.

-Mi az a rántás?

-A rántás a leves bázisa. Alapköve. Mondhatjuk úgy is, vezérfonala. Mert milyen az a leves, amelyik csak víz?

-Akkor melyek a köménymagos leves paraméterei?

-Víz, köménymag, rántás. Olajat teszel egy fazékba, hintesz bele lisztet és a tűz fölött kavargatod. Állandó jelleggel. Ameddig pirulni kezd, mint a szégyellős menyasszony.

-Akkor olajat teszek egy fazékba, hintek bele lisztet és a tűz fölött  kavargatom. Állandó jelleggel. Hogy piruljon. Mi van a szégyellős menyasszonnyal?

-Mi legyen? Semmi. Az a házasság paramétereihez tartozik.

-A tegnapi köménymagos levesem nem vált be! Háromszor fogtam neki. Az elsőnél nagy füst csapott fel. Úgy látszik, odaégett, pedig eléggé kavargattam egy léniával. Állandó jelleggel. A másodiknál a sebesebb kavargatástól felborult a fazék. A harmadiknál olyan lett, mint a víz. Néhány köménymag úszkált a leves felszínén, helyét nem találta. Egyik erre ment, a másik arra. Pont úgy, amiként a léhűtők kószálnak a főtéren. Sok léhűtő van mostanában a városban.

-Mi van a kószáló, főtéri léhűtőkkel?

-Mi legyen? Semmi. Említetted a szégyellős menyasszonyokat, én pedig a kószáló léhűtőket hoztam fel. Hogy legyünk egyenesben. Ők a város paramétereihez tartoznak.

Az egész város olyan, mint az én köménymagos levesem! Amelyikben nem jó a rántás. Nincs rendesen letéve az alapkő. A vezérfonal pedig elveszett. Amiképpen az üres és könnyű köménymag az én levesem tetején, a kószáló léhűtők valósággal villognak városunk társadalmi életének felszínén. Nyüzsögnek, szerveznek, mindenütt megjelennek. Ott vannak, de ezzel nem megyünk semmire.  Azt mondják, ez a politika. Ami nem egyéb, mint maga a rántás.

-Mindig van valami baj a paraméterekkel! Amerikai tudósok felfedezték, hogy a rántás ártalmas az egészségre.

-A rántást nem  kellene kihagyni a köménymagos levesből?

-Ki kellene hagyni.

-De akkor a köménymagos leves olyan lesz, mint a víz!

-Olyan. Azért még mindig jobb a tiszta víz, mint  a zavaros...  

Pobéda

A világ egy Pobeda karóra

Malomkőből csinált apám asztalt az udvarunkra. Szép asztal, jó asztal, erős asztal. Most is ott van. Ide szoktunk kiülni régen, ha elfáradtunk. Nyaranta. Jó volt kiülni ide, borozni, beszélgetni.

Egy napon úgy tettem föl könyökömet a kőasztalra, hogy új karórámat, a legelsőt, apám láthassa. Szép óra volt, jó óra, erős óra. Pobeda.

Szép órád van, mondja apám. Mondom, szép. Jó is, erős is. És pontos.

Miután ezt elintéztük, ültünk csöndben a kőasztal mellett és néztük az udvaron csipegető bugyuta récéket, ide-oda rohangáló tyúkokat.

Egyszer azt vettem észre, az egyik kendermagos tyúk fölkapja fejét és nézi a napfényben megcsillanó karórámat. Mondom apámnak, figyelje meg azt az élelmes tyúkot, ha nem félne, lecsippentené csuklómról az órámat. Ezek az anyám tyúkjai pont olyanok, mint az oroszok, amikor itt voltak, s maga ott volt az oroszoknál. Mindig megtalálták a faluban a karórákat. Erre apám azt mondja, fiam, nem jó dolog  a politika. Mert ez politika. Mondom, igaza van, nem jó dolog a politika. De az igazság kedvéért azért itt ketten szögezzük le, az oroszok megtalálták a faluban a karórákat.

Eljött a következő nyár. Kiültünk a kőasztalhoz. Beszélgettünk, mint ahogyan szoktunk. Csak a könyökömet nem tettem föl a kőasztalra. Borozgattunk. Felváltva dicsértük savanyú borunkat és nagyokat hallgattunk. Amikor már a savanyú borunktól sötét felhők gyülekeztek a fejemben, hirtelen kisütött a nap. A fejemben lett világosság. Mondom apámnak, nézze meg ezt a Pobeda karórát! Én ezt most magának adom. Hogy legyen mgának karórája.

Apám próbálta, igazgatta a szíjat, s amikor rendben volt minden, feltette könyökét a kőasztalra. Azt mondta, fiam, a világ nekem ez a Pobeda karóra.

Sok nyár illant el a múló időben. Egyszer kiültünk a kőasztalhoz. És nem volt apám csuklóján karóra. Kérdem, hát hová lett a Pobeda? Azt mondja, megvan. Ott találod meg, bent a fiókban.

Nem firtattam, miért nem hordja. Bementem és kihúztam a fiókot. Azt, amelyiket ki szoktam húzni. Ott volt a Pobeda karóra. Darabokban.

Kiültem apám mellé a kőasztalhoz. A szétszedett karórát letettem apám elé és vártam.

Nem azért szedtem szét, mert megállott, vagy nem járt jól, mondta. Nem állott meg és jól is járt az óra. Azért szedtem szét, hogy kipróbáljam magam. Hogy lássam, össze tudom-e rakni, amit én szedtem szét. Mert ha valamit szétszed az ember, de összerakni már nem tudja, akkor baj van. Akkor velem van baj, fiam.

Apám, maga azt mondta, a világ magának ez a Pobeda karóra!

Jól mondtam, igazat mondtam, fiam! Így vagyunk most már ezzel a világgal is. Olyan, mint egy szétszedett Pobeda karóra...

EU

Decibel

Ha valaki nem tudná, a szigorú tyúkketreces, uniós előírások után most megérkeztek a legfrissebb utasítások is. Hogy ezután legyünk csöndben, amikor esznek, vagy isznak a háziállataink. Mert a háziállatainknak joguk van a csendhez. Különösképpen akkor, amikor esznek, vagy isznak. Ilyenkor nem szabad őket zajongásainkkal megzavarni, mert hangos, idegesítő környezetben nem tudnak nyugodtan enni, vagy inni.

Uniós tudósaink úgy tesznek, mintha ezt ők találták volna ki. Úgy tesznek, mondom, s ezt onnan veszem, hogy pontosan kiszámították, mekkora lehet az a zaj, amit hangulati károsodás nélkül el tudnak viselni a háziállatok. Decibelben szögezték le a megengedett zaj színtjét.

Az egyszerűség kedvéért ezt uniós decibelnek neveztem el.

A régi rómaiak is vigyáztak a csöndre. De ezek a régi rómaiak olyan elmaradott népek voltak, hogy ki sem számították, hány decibelt viselnek el az elmaradott római népek. Julius Caesar kiadott egy dekrétumot, mely szerint ünnepnapokon Rómában csak gyalog szabad járni, zörgő szekerét, akinek van, hagyja otthon.

A középkori városvezetők is elmaradott népek voltak. Ők sem számították ki, hány decibel a részeg ember éjjeli duhajkodása, a csendháborítót egy harang alá ültették és a feje fölött kongatták a harangot. Hogy tudja meg, milyen kibírhatatlan a zaj.

Az én apám is elmaradott ember volt. Emlékszem, amikor a Bimbó nevű tehenünket itatta a vályúnál, udvarunkon senkinek nem volt szabad beszélni, sem pedig járkálni. Még a macskánkat sem engedte futkározni. Egyszer mondtam  apámnak, maga a fecskéket is kitiltaná udvarunk légteréből, ha megtehetné. Mert bizony azok a fecskék önfejűleg cikáznak a levegőben, mégpedig olyan sebesen, hogy szinte ütik ki a szemünket. És ott vannak a harkályok, mindenféle csipegető madár, legalább itatás idejére abbahagyhatnák a vén körtefa kopogtatását, az is zavarhatja Bimbó tehenünket az ivásban. Lehet, hogy az is zavarja, mondta apám, de csak akkor szólalt meg, amikor tehenünk már jóllakott kútvízzel.

Ha élne apám, ha élne Julius Caesar, s élnének a középkori városvezetők, most valamennyien nagy elismeréssel lennének az uniós decibel iránt. Ami most már pontosan ki van jelölve és elő van írva, hatóságilag.

Én is elmaradott ember vagyok. Éppen ezért üdvözlöm ezt az uniós előírást!

Annak ellenére üdvözlöm, hogy tudom, nem az uniós tudósaink találták ki a csönd  fontosságát. Mert ez az uniós decibel talán az egyik legfontosabb intézkedés, ami eddig eljutott hozzánk. Végre valami, amit egyszerűen csak be kell tartani! Amit nem kell föllendíteni, megsokszorozni, alapjaiban megváltoztatni, erősíteni, konszolidálni, markánsabban kivitelezni.

Csak csöndben kell lenni. Még azt is csöndben ejtsük ki, hogy uniós decibel, nehogy meggondolják magukat bölcs tudósaink!     

Kiskanál

A mézes kiskanál esete

Furcsa, kiismerhetetlen alakok járnak a főtéren. Tegnap találkoztam egy ilyen furcsa, kiismerhetetlen alakkal, aki megállított és azt mondta, ő ismer engem. Mondtam, nem árt ha vannak az embernek ismerősei. Erre azt felelte, nem árt, de Isten mentsen meg mindenkit, akinek olyan ismerősei is vannak, mint neki. Mert vannak közöttük furcsa, kiismerhetetlen alakok, akikről semmit nem lehet tudni. Csak azt, hogy itt járkálnak naponta a főtéren. Mondtam, hagyja, hogy járkáljanak, mi baja van velük?

Énnekem semmi bajom nincs velük, de képzelje el, tegnap az egyik furcsa, kiismerhetetlen alak megállít, mintha mondani akarna valamit. De nem mond semmit. Csak belerúg a bokámba, s megy tovább. Fényes nappal. Utána akartam menni, de nekem fájós az egyik lábam, féltem, nehogy még belerúgjon abba is. Én ezt elmeséltem egy barátomnak, aki ismeri ezt az alakot. Azt mondta, ez az ember éjnek idején betört egy lakásba, fölkapott egy kést a konyhaasztalról és azzal fenyegette meg a ház lakóját, sőt, a húspotyolóval egyet csapott a megrémült ember térdére. Hogy vegye elő a pénzét. És kirabolta, bizony, ilyen ez a furcsa, kiismerhetetlen alak. Ezért nem szabad soha éjjelre kint hagyni a konyhaasztalon kést, sem pedig húspotyolót. Magának is ajánlom, ezt soha el ne felejtse.

Hetek óta egyedül élek, főzni nem tudok, de vettem magamnak tojást, almát, mézet. Az orvosok meghagyták, mindig legyen bennem egy kis vitamin. Mert az jó az egészségre.

Tegnap, amint lefeküdtem és körülvett az éjjeli csöndesség, eszembe jutott ez a furcsa, kiismerhetetlen alak, s főleg az, amit tanácsolt nekem. Hogy soha ne hagyjak az asztalon kést, húspotyolót. Szerencsém van, nem értek a főzéshez, így nem kerül az asztalomra se kés, se húspotyoló, gondoltam, s azzal el is szenderedtem.

Még éjfél előtt arra ébredek, hogy valami rémeset álmondtam. Ott állt előttem egy furcsa, kiismerhetetlen alak, egyik kezében kés, a másikban húspotyoló. A térdemre szorítom a tenyerem, majd a szívemre, s akkor  látom, hogy előttem nem áll semmiféle furcsa, kiismerhetetlen alak. Gondoltam, ami biztos, az biztos, megnézem, mi van a konyhaasztalon, nem hagytam-e ott valami emberölésre alkalmas tárgyat. Hát persze, hogy hagytam. Fölgyújtom a villanyt, kihívóan fénylik a mézes kiskanál, amit oda még tegnapelőtt tettem le. Vagy azelőtt. Ezt innen el kell takarítani! Be a fiókba, jó mélyen, úgy határoztam, s hirtelen mozdulattal fölkaptam a kihívóan fénylő mézes kiskanalat.

A bajok itt kezdődtek. Mert a mézes kiskanállal együtt jött az asztalterítő is. Felröppent a fejem fölé, egyet fordult a levegőben s mint egy lepel lehullott a padlóra.

Éjfél után sokáig ott ültem a konyhai széken és néztem magam elé. Találgattam, ez miféle jelenség? Mert ugye, a mesékben vannak röpülő szőnyegek, ezek békés természetűek, nimfák ülnek rajtuk, virággal, érett gyümölcsökkel körülvéve. De ezek a röpülő szőnyegek soha nem ragadnak hozzá semmiféle tárgyhoz! Csak az igaz történetekben ragadnak hozzá, -különösen az asztalterítők- valamihez, ha az ember nem ért a főzéshez, nem otthonos a konyhai égtájakban, ha oly bugyuta, mint én, aki a mézes kiskanalat nem tálcára teszi, hanem egyenesen az abroszra. Mosatlanul, persze. Ezt kell megjegyezni. Megeshet, tálcára sem jó tenni a mézes kanalat, mert akkor a tálca is röpül. És ki tudja, hová esik le, nagy csörömpöléssel.

Régi tapasztalat, hogy a bajok szoros barátságban vannak egymással, egyik nehezen tud meglenni a másik nélkül. Ez a barátság magyarázza, hogy nem csak az asztalterítő röpült, mint valami lepel, vagy szőnyeg, hanem véle együtt a porcelán teáscsésze, s a tojástartó is. Nagy csörömpöléssel.

Ez a mézes kiskanál esete.

Nem sok, de valami kevés tanulsága kell, hogy legyen ennek a történetnek, ha már elmeséltem. Talán annyi, hogy kerülni kell a furcsa, kiismerhetetlen alakokat, valamint az olyan foglalatosságot, amihez nem ért az ember.