vasárnap, szeptember 30, 2012

Kötelező séta


Marosvásárhely

Mindenki tönkre van menve

Ez a cím nem az a kimondottan egészséges mondat. De kérdezem én, ki és mi egészséges manapság, ebben a hebehurgya világban?

Most jövök a főtérről, ahol a kötelező sétámat fejeztem be.
Mi egészséges ezen a téren? Semmi. Az a házaspár, ott, a túlsó oldalon, már nem megy úgy végig a járdán, mint egy hónappal ezelőtt. Kétszer is megpihennek egy padon, hamar elfáradnak, megvénültek mind a ketten. Meg én is. Épp elgondoltam, vénségben a saját anyámat is megelőztem. Éppen csak, hogy kijárok a térre. Mert kötelező. Sándor barátom már ki sem jön, hogy elmesélje a hetvenes éveket, amikor szétszedett egy karburátort, ma elmaradnak a hetvenes évek.
Néhány öreg lépdel a hátam mögött, hallom, politizálnak. Mindig sietek el onnan, ahol politizálnak. Most nem. Érdekel a csevegésük, érzem, érintve vagyok. Lépteimet úgy állítom be, hogy ne előzzenek meg, de el se maradjanak nagyon.

Azt mondja az egyik, na, ezt is megértük. Bejelentették, megvédik az erdélyi magyarságot az erdélyi magyaroktól. Ezt is megértük.
A másik azt mondja, ó, de milyen jól érzik magukat a Nép Házában, amit a fordulat idején pocskondiáztak! Milyen jól érzik magukat!
Mindig is így volt, mindig is beteg volt a világ, mondja a harmadik, még nem találták ki azt a rendszert, amelyben élni mindenkinek lehet.
Aztán valaki emleget egy női táskát, mely tízezer euróba került. Ezek betegek mind, én mondom, mind betegek!
Érzitek ezt a bűzt? Mindig ez a bűz csapja meg az orromat, amikor itt haladok el, mondja valamelyik. Itt szépen kipingálták az elorozott házat, de a kanálist, azt nem csinálták meg. Nem hát, mert a kanális nem látszik, feleli rá egy hang. Csak ami látszik, azzal törődnek. Vagy azzal sem. Itt minden és mindenki tönkre van menve.

Körülbelül ötszázat ha léptem, ekkora távon hallgattam a politizáló társaságot. Elmondták, itt maholnap minden ház bank és mobilbolt. És patika. És zálogház. És játékterem. És hogy erre a térre kijönni sem érdemes. És nem is tanácsos. Főleg este. Mert az erkölcs is tönkre van menve. Már nincs is erkölcs. A mentők  azért  szirénáznak oly kegyetlenül, hogy ijedtében valaki itt, helyben essen össze. Pedig nem nehéz összeesni. Mindenki tönkre van menve.   


szombat, szeptember 29, 2012

Bugyigumi



 Pustogjak neked valamit?
         (Levél ifjú Matekovics Jánosnak)

Írtál egy jó verset, János! 

Apád emlékére írtad, s ettől én valósággal meghatódtam. Alarmíroztam is nyomban Cseke Gábor barátomat, olvassa el, s ha ő is jónak ítéli, szerkessze belé abba az internetes lapfolyamba, melynek immár eléggé széles a sodra.
Tudod, mitől jó ez a vers, János? Nem attól, mert fogtad a prozódia vésőjét és szigorú szabályok előtt meghajolva, görnyedt alázattal kifaragtad az ékes mondatokat. Nem attól. Hanem attól, hogy ez egy őszinte vers, János! És ez nagy dolog. Nagy, mert messzire elszálltak szellemi egünkről az őszinteség madarai, elmentek délre, valahová, ki tudja, merre, meddig, s vajon, élnek-e még...
Lassan hozzá kell szoktatnunk szemünket a nájlon madarak csapkodásához, ha nem akarjuk egészen elveszíteni látásunkat, azt a fölbecsülhetetlen adományt, amellyel meg tudjuk különböztetni a jót a rossztól, az egyszerűt a fölöslegesen agyonbogozott bonyolulttól, a hazug beszédet az igazi beszédtől.

Írtál egy jó verset, János!

Pustogjak neked valamit? Írtál a blogodba egy kicsiny bejegyzést is, melynek címe: Tévéjavítás. Úgy kezdődik, hogy „Apám szerette maga megjavítani a dolgokat. 
Néha eredeti ötleteivel még újítani is tudott.” Egyszer mégis szerelőt kellett hívni.
„A szerelő, amikor  belenézett a tévébe, a szívéhez kapott: Hát ezt ki szerelte így?? 
Minden lámpa bugyigumival volt összekötve, hogy érintkezzen.”
Na, látod, ez a csóré, őszinte, tiszta fogalmazás semmivel sem alábbvaló a te jó versednél, János!

hétfő, szeptember 17, 2012

Tengeri történet

Lágytojás korszak



Ha jó leszel, elmesélem a vesémet

(Levél Cseke Gáborhoz)


Némely festőről mondják a szakértők, hogy volt neki kék korszaka, sötét tónusú korszaka, mindenféle korszaka.

Nem vagyok festő, de nekem is volt néhány korszakom. Leghosszabb, a gyomorfekély korszakom volt. Akkora, mint a harmincéves háború.
Ennyi ideig voltam szoros barátságban a lágytojással, az elesettséggel, szomorúsággal és lemondással. Hogy ne is említsem a görcsöket az örökös  nyöszörgéseket. De ez a korszak hiába volt hosszú, nem hozott új színt életembe, sem pedig valami említésre méltó eseményt. Ezért most felejtsük is el.

A vese, az más! Ha jó leszel, elmesélem neked a vesémet. Egyelőre csak röviden, hogy kedvet kapj a veséhez. Mert a vese, az más. Jön, mint a villám és el is tűnik, mint a villám. Ha szercséd van.
Énnekem nagy szerencsém volt a vesémmel.
Egy forró nyári napon megjelentek benne a kövek. Éles, szúró, fájdalmas kövek. A tengerpartra mentem egy láda sörrel, gyermekkel, feleséggel. És a söröktől előjöttek a kövek. Persze, a szúró, kibirhatatlan fájdalmak is. És látván szenvedésemet, jöttek hozzám idegenek és ismerősök, hogy segítsenek. Teát kell adni neki, jó sok teát, mondta egy idegen. A másik, hogy feküdjek arra az  oldalamra, amelyik nem fáj. És ne mind nyomkodjam a derekamat, az csak rontja a helyzetemet. Ismerősök bejárták a környéket, üvegeket hoztak a bokrok tövéből, forró vizet öntöttek beléjük és reá kötötték a derekamra. Mert a meleg jót tesz a vesének. Ez így ment egész éjjel. Öklömet haraptam a fájdalomtól. Aztán hajnal felé elmentek a kövek.

Szép reggelre ébredtünk, mindenki rohant neki a tengernek. Én ott maradtam egy kicsi széken ülve, a sátrunk mellett. Már nem fájt a vesém, de az éjszakai szenvedés megviselt, gyönge voltam, fölállani sem tudtam a kicsi székről. Úgy, ott ülve, krumplit hámoztam, hagymát, fölvágtam a hazulról vitt húsokat, káposztát aprítottam, s az egészet bele dobtam egy nagy edénybe, hogy főjön. És reá sem néztem a nagy fazékra, hadd legyen az ebéd olyan, amilyen lenni tud a maga elhagyatottságában. Néztem a tengert, s a benne fürdő fiamat, feleségemet.

Szomszédaink galaci népek voltak, hallottam a beszélgetésüket. Azt mondja az egyik galaci asszony a férjének, látod, te, Marian, milyen ember a mi szomszédunk? Olyan ember, amilyen te soha nem tudsz lenni ebben az életben! Fürdik a felesége, s ez az ember főz a családjának ezalatt! Olyan ember ez, látod, Marian? Kevés az ilyen családszerető ember, mondta egy másik galaci asszony a férjének. És ez így ment egész délelőtt.

Este valami kis tüzet raktak a galaciak, körülülték és még mindig arról beszélgettek, hogy ez a Marian soha nem éri fel ennek az embernek a kisujját sem. Mondanom sem kell, az én kisujjamról volt szó.
Másnap szedelőztek a galaciak, indultak haza. Nem tudom, lejárt-e a szabadságuk, vagy összevesztek amiatt, hogy Marian soha nem lesz olyan családszerető ember, mint amilyen én vagyok. Nem is mentek el szótlanul. Eljöttek hozzám valamennyien és köszöntöttek, mondván, hogy nincs ezen a tengerparton még egy olyan rendes ember, mint amilyen én vagyok.

Azóta sokszor emlegetjük a galaciakat. Főleg én. Ha a családban fölmerül  rendességemnek kérdése, azt mondom, emlékezzetek a galaciakra! Ők megmondták! De a vesédet, a köveidet nem említetted a galaciaknak, mondja ilyenkor a feleségem. Erre én azt mondom, tudták. Tudták a galaciak a vesémet is. Ezek vesébe látó emberek voltak!


szombat, szeptember 15, 2012

A bajok eredete

A krajczáros napló
                                                                           

Levél Cseke Gáborhoz


Az este az állomáson várakoztunk, beszélgettünk Spielmann Misivel. Kérdezte a Krajczáros napló történetét. Elmondtam. És kérdi hogyan találhatná meg. Mondtam, a MEK-ben. Jaj, az jó, mondta Misi. Mondom, az nem jó, hanem nagyon jó. 
Gondoltam, elküldöm neki a linkjét. De ez a (link) B.Domi még nem küldte át nekem a Misi ímél-címét, ha egyáltalán tudja. 
Mindenesetre elolvastam újra ezt a könyvecskédet. A MEK-ből. Hát meg kell, hogy mondjam ismét, amit már megmondtam. Nagyon balkezesek ezek a kiadók! Hogy milyen jó olvasmány ez a könyv!  Főképpen azok a részek, ahol nincsenek jóllaktatott, bővérű mondatok, hanem inkább a sovány, vacogó valóság van! 
Pontosan az ilyen könyvek hiányoznak a polcainkról. 

Egyéb, az van bőségesen! Hol egy gatya, hol egy nyálas kis szerelem, s erotika, hol valami különösség, gyilkossággal ölelkezve. És trágár és hitvány beszéd, amit a szereplők szájába adnak. 
Tulajdonképpen be kellene már vallani, hogy nincs jó irodalmunk. Vagy ha van, akkor még forrik, mint az idei bor, mely egyelőre csak must, borként ihatatlan. Még olvasható könyveink sincsenek. Az utolsó jó könyv a Gion Nándoré volt. A Virágos katona. Azóta csak a ficánkolás és a semmi kerülgetése. Sehol nincs igazi tét, valódi élet, amiben éppen benne vagyunk. 

Aztán itt van ez a rokonszenves e-irodalom. A Zsidó Ferié. Na, abban van egy szavazás. Arról, hogy politikai alapon osztják-e az irodalmi díjakat. És lehet szavazni. Mármost kérdem én, hogy is lehet ilyen kérdéssel előállani? Politikusaink tisztességesek, (gondolom) s mi földobunk egy kérdést, mely arra felé viszi az ember gondolatait, hogy csakugyan, mi ezzel a helyzet? És találgatjuk, csakugyan tisztességesek-é a mi politikusaink? De akármi is legyen a helyzet, ebből a szavazási lehetőségből egyetlen érdemleges kérdés szökik elénk. Az, hogy jelen napjainkban nem is a szépírás maga érdekli az irodalmárokat, hanem a díjak, s azoknak elosztása. 
Ez baj. 
Darwin Károly megírta a fajok eredetét. A bajok eredetét ki írja meg?


péntek, szeptember 07, 2012

Töprengés




Nem egyéb
(Levél Cseke Gáborhoz)


Naponta többször eszembe jut, hogy megyünk neki a  jövő hétnek. És hogy te mész neki a késnek. Izgalomban vagyok emiatt. Valósággal.
Egyszer az unokatestvérem apja, a 70 éves Szőcs Mihály esett át egy vesekő kivételén. Hívott, hogy nézzem meg a köveit. Akkora volt az egyik, mint az öklöm. A többi kisebb. Mint egy dió. Vagy  mint egy mogyoró.

Ez a Mihály azt  mondta, na, nézd meg, ezeken a köveken át kellett esni.
Mondhatni könnyen esett át. Egy-két hétig sápadt volt, sétált és elmélkedett. Aztán járt a piacra egy kicsi, maga alkotta szekérkével. Soha nem panaszkodott. De amikor vendégei voltak, megmutatta a köveit. Mintha ékszerek lettek volna azok a kövek!
Szibériában volt hadifogoly, itthon unatkozott és sokáig nézte a földet.
Hosszú, unalmas életet élt.
Emlékszem, egy napon azt mondta nekem, az ember több szenvedést kibír, mint a legerősebb állat. Pedig gyönge az ember. Mert gondolkodik. Mert örökösen töpreng valamin. A töprengés gyöngíti le az embert, nem egyéb.

szerda, szeptember 05, 2012

Szabad szombat


Puskás György fotója


Kövek

Levél Cseke Gábornak,
a  Káfé szerkesztőjének, barátsággal

Ez a sok szabad szombat, szóval ez a sok szabad szombat, tekints a könyökömre, ott jön ki már ez a sok szabad szombat, apám főzni nem tudott, csak puliszkát, anyám kórházban feküdt, egyszer mondtam apámnak, na, mit eszünk ma vacsorára, nehogy azt mondja nekem, puliszkát, mert ebben a helyben világgá megyek, meddig tart még ez a puliszkás élet, az ember dolgozik egész nap a tűző napsütésben, mert nyár van, s ha eljön az este, jön véle szembe a puliszka, mikor lesz már vége ennek a sok, egyforma vacsorának, bezzeg a szomszédból ideérzik a platten illata, mert azon a plattenen sül valami, lehet húsféle, zsírban, melléje cikakáposzta lesz, hogy tudott énnekem ilyen puliszkás apám lenni, hogy tudott, nem gondolja, hogy valami mást is kellene már tenni az asztalra?

szombat, szeptember 01, 2012

Tudományos alaposság


Híreket mondunk


           Földrengés

Most mondta be a rádió, hogy földrengés volt, túl a Kárpátokon. Nem nagy. Olyan közepes földrengés.
Írják az újságok, Japánban annyi a földrengés, hogy ez náluk nem megrázó jelenség. Így írják. Nem megrázó jelenség. Ha ismerném a cikk íróját, megkérdezném tőle, mit tekint megrázó jelenségnek, ha nem a földrengést? Azt, amikor valaki földhöz csapja a virágvázát, hogy idegrendszerét levezesse? Így kérdezném, hogy idegrendszerét...Ha már rossz a fogalmazása, hát legyen az enyém is rossz. Földrengések idején el kell nézni, ha rosszul fogalmaz az ember.
Énnekem olyan rossz az idegrendszerem, hogy nehezen élem túl a földrengéseket. Éreznem sem kell, hogy reng a föld, elég, ha csak hallok a rengésekről, máris megyek ki az utcára, ne legyek falak között. A rossz idegrendszeremmel.

Most is kimentem az utcára. A rossz idegrendszeremmel. Jön Zoli, a sakkozó, mondja, hogy hallottam-e, földrengés volt túl a Kárpátokon. Nem nagy. Olyan közepes földrengés. Mondom, persze, hogy hallottam, azért vagyok most kint az utcán, ne legyek falak között.
Te, mégis mi az a földrengés, tudományosan hogy lehetne megfogalmazni, kérdi Zoli, a sakkozó. Mondom, látszik, hogy nem sokat jártál a bözödi kocsmában. Mert a bözödi kocsmában ha fölmerül egy tudományos kérdés, valaki  azonnal válaszol arra a kérdésre, mégpedig tudományos alapossággal. Egyszer valaki ezt mondta a földrengésről, a bözödi kocsmában:

Van egy kerek valami, olyan, mint a laskanyújtó. Erre fehér papír van csavarva. Erre a fehér papírra remegő, kihegyezett tűk vékony tornyokat rajzolnak. És ménységeket. A szakállas tudósok pedig jönnek, fölteszik a legerősebb szemüvegüket és nézik a vékony tornyokat és mélységeket. Ebből azonnal megállapítják, van-e földrengés, s az körülbelül mekkora. Akkor pedig egy finom collstokkal megmérik a tornyok magasságát, utána a mélységeket és közlik a világ népeivel, hogy mit állapítottak meg. Mi pedig onnan tudjuk, hogy földrengés volt, hogy hintázik a lámpa a mennyezeten, zörögnek a poharak a polcokon, s repedeznek a falak. Vagy csak akkor vesszük észre a földrengést, amikor már mi is ott vagyunk az összeomlott házak alatt. Már aki észreveszi.  Ilyenkor nemesített, iskolákat végzett kutyák jönnek körénk és szaglásznak, rohangálva a romok között. Ha valahol szuszogást vesznek észre, elkezdenek éktelenül ugatni és csóválják a farkukat. Aztán aki él, s szerencséje van, megmenekül. Aki nem él, az olyan meg van halva. Ez a földrengés.

Jó hely lehet az a bözödi kocsma, mondja Zoli, a sakkozó. Egyszer, ha úgy adódik be is megyek oda. Hogy ott milyen érthetően fogalmaznak! Aki nem él, az olyan meg van halva...