Hazafelé

Úton, betegen

Most is csak féltemben

írom e verset, helybéli

szakképzetlen istenekhez

imádkoztam

pirinyó életemért,

számkivetett, szélfútta

kökénybokorhoz fohászkodtam,

hittem, hatalma van

minden teremtménynek,

szóltam sárban heverő leveleknek,

vigyázzanak, ha elesem,

fejem be ne törjem, hátha

még hazaérek, nincs kihez

folyamodni, mindenki idegen,

aki fent van, azért van ott, 

hogy ne legyen idelent.   

Ma reggel

                                                         

                                      Látszólag

Ma reggel megálltam a konyhai asztal előtt, néztem azt a gyönyörű, arasznyi őszt, amit az otthoni világból hozott testvérem, Károly. A sötét, meggyvörös tálba az érett, illatos szőlő közé sárga leveleket rakott, látszólag hanyag mozdulattal, mintha evvel nem lett volna semmi célja. Márpedig volt. Mert ahogy érzékelem, valami könnyű lebegés veszi körül a képet: elszomorít az enyészet jelzésével, de föl is emel.

Nagyon örvendek ennek az egyszerű tálnak. Lábadozási napjaimban szebb ajándékot nem is kaphattam volna.

Valahogy így kellene fölfognunk egész örökségünket, beleértve múlékony, gyönge önmagunkat is.

Rend a legyeknek

 

          Rodin, Wikipédia

Olvastam, hogy vannak tudósok, akik hirtelen fölpattannak onnan, ahol éppen vannak, otthagyják a második fogást a legyeknek, elszöknek a mézeshetek napjaiban, félbeszakítják saját beszédüket, rohannak, papírt, ceruzát keresnek, leírják azonnal amit kitaláltak, másnap pedig unottan elballagnak a Nobel-díjért, hogy mégis legyen amiből kikérjenek egy féldeci pálinkát.

Mindannyian ki vagyunk téve annak, hogy valami eszünkbe jut.

Énnekem éjféltájban jutott eszembe egy roppant jelentős fölfedezés, gondoltam, követem a tudósok példáját, kiugrottam az ágyból, hogy papírt, ceruzát keressek, de sötét volt, fölpattintottam a villanyt, szúrta a szemem a nagy világosság, valami orvosi dolgot csöppentettem a szemembe, amitől aztán nem láttam semmit, csak kotorásztam a fiókban, kapnék írószert, kaptam, füzetet is, megigazítottam a széket magam alatt, kicsi piros párnát tettem a fenekem alá, hátha úgy jobban le tudom írni azt a roppant jelentős fölfedezést, nem fogott a pix, ki volt száradva, kerestem másikat, na, az fogott, el is gondoltam, rendet kell teremtenem magam körül, külön fiókban kell tartani a jó pixeket, a rosszakat pedig egyenesen bele a szemétkosárba, mikor csinálok rendet magam körül, ha nem éppen most, amikor figyelmeztetett a kifogyott pix, szépen elraktam mindent az asztalomról, kivéve a hamutartót, s a holnapra esedékes fölszólítást, mely szerint elzárják a gázt, ha ki nem fizetem, nem tetszik nekem ez a füzet, amit találtam a fiókban, gyűrött a sarka, az a roppant jelentős fölfedezésem megérdemli, új füzetbe írjam, legelöl, hol van egy új füzet, hová tettem, tegnap még láttam itt valahol azt a teljesen új füzetet, nincs rend, nem baj, most azonnal rendet csinálok, rakosgatom a dolgaim, átrendezem az összes fiókot, ide jönnek a régi följegyzések, oda a naplók, mit keres itt egy tízéves meghívó, eldobom, oda a ház közepébe, majd összeszedem, aztán fölveszem mégis, mert ha ez így megy, csak hajladozom itt a fölösleges dolgok után, ezzel a rozzant derékkal nem jó hajladozni, mit is kell bevennem derékfájásra, megnézem egy félreeső könyvben, írja tisztán, mit kell bevenni, majd előkerítem azt is, csak előbb rendet csinálok, megfőzöm a kávém, teszek cukrot belé, jól világít az asztali lámpa, kipróbálom a pixet, fog a pix, szép az új füzet, kemény a táblája, milyen gyönyörűen fog kinézni a fölfedezésem, előbb címet kellene adni neki, cím nélkül nem lehet csak úgy odavetni egy fontos fölfedezést, töröm a fejem a címen, már fáj is a fejem, beveszek egy rózsaszínű pirulát, épp, hogy ki nem esik a kezemből a nagy izgalomtól, minek is kell címet adni, mi a lényege annak a fontos fölfedezésnek, kiment a fejemből a lényege, hogy adjak címet annak, amire már nem is emlékezem, teszem föl magamnak a kérdést, odalett a fontos fölfedezésem, odalett, míg rendet csináltam magam körül, kellett nekem ez a rend, most nézhetem a rendet, bezzeg más, okosabb emberek hirtelen fölpattannak onnan, ahol éppen vannak, otthagyják a második fogást a legyeknek...

Collins

Billy Collins, fotó:Steven Kovich

Mi legyen belőlem?

Betöltöttem a nyolcvanat, s azon tűnődöm, mi legyen belőlem. Mert ezt még nem döntöttem el.

Házmester? Nagybátyám az volt, házmester és jól ment sora, szerette a mesterségét. Igaz, őt Májknak szólították a kicsi boltban, ahonnan jó söröket szokott vásárolni, hiába mondta, hogy ő Miklós, de hát San Franciscóban  csökönyösek a népek, azt felelték, nem baj, ha Miklós, azért legyen nyugodtan Májk, ez a sör minőségén semmit nem változtat. Úgy is halt meg, mint egy igazi Májk, de a halotti bizonyítványát Miklós néven töltötték ki, ne rontsák el véglegesen a kedvét.

Van itt a szomszédomban egy szottyant-kedvű ember, aki azt mondta, az én koromban már nem vesznek föl senkit házmesternek, találjak ki valami más mesterséget arra a rövid időre, ami nekem még ki van parcellázva.

Erre azt válaszoltam, jó, akkor keresek magamnak valami más  mesterséget. De a szottyant-kedvű szomszéd ezzel nem elégedett meg.  Tudja mit? Legyen költő. Legalább olyan, mint Billy Collins, az amerikai poéta, aki tisztán megmondta, mit kell tenni az én koromban…

Megkerestem az amerikait. Szerinte

„Nekünk elég,
ha a dohány árára panaszkodunk,

továbbadjuk a csöpögő merőkanalat,
és énekelünk egy kalitkába zárt madárnak.

Mi azzal foglalkozunk, hogy nem csinálunk semmit –
és ehhez semmi másra nincs szükségünk, csak egy délutánra,
és egy csónakra egy kék ég alatt.

És talán egy emberre, aki egy kőhídról horgászik,
de még jobb, ha nincs is senki azon a hídon.”

 (Kőrizs Imre fordítása)

Csakugyan, legjobb, ha azzal foglalkozom, hogy nem csinálok semmit. Valahol a konyhai fiókban csak találok egy merőkanalat, kalitka nem kell, van madár elég az udvarunkon…

Ideges levelek

Kép a régi Káféból

Czegő

Márton Károlynak,

ki nekem újságot, s gyömbért hozott…

"És hogy még most is van képtelen képe betüremkedni a romániai magyar sajtóba..."

A magosságos Isten szerelmére kérlek, vedd észre ezt a mondatot, különös tekintettel a betüremkedés szót vedd észre, s szórd szét kicsi világunkban, mert eleddig ott lapult majdnem kizárólagosan a jobb oskolák természetrajzi szertáraiban, pontosabban a csontvázak koponyáinak varrataiban, eldugva, elfelejtve, ami nem is csoda, mert ma már az élő, jó koponyáknak sincs semmi érdemük, hát akkor a megszáradt, zörgő, poros csontoknak, melyek csak arra valók, hogy mellettük elmenvén, valaki röhögve beléjük rúgjon! 

Ennek a szónak évszázadok óta nem volt ekkora súlya és jelentése, mint éppen most, ezekben az ázásnak kitett napjainkban!

Nem írok Zoltánnak, nem, mert még azt találja hinni, hozzá szeretnék dörgölőzni, pedig nem, inkább kezét szorítanám meg neki, nagy, nagy barátsággal és nemes büszkeséggel, amiért ily gyönyörűen fogalmazott meg egy utálatos jelenséget, igen, egy jelenséget mutatott föl tékozló ujjai között, azt mondja, betüremkedett, hát lehet ezt nem venni észre?

Tél

Zúzmara

Kevés hó, csönd, tűrhető hideg. Zúzmara, csak bajuszra elég. Unalmas nap. Csüggedt varjak két kémény között. Csodálkozó macska.

Mit csinál ilyenkor egy valamirevaló szellemi lény? Hát mit? Azt, amit az újságok szorgalmas, múzsaérett divatja szerint szokás errefelé: „irodalmi tevékenységet fejt ki”.

Fejtene. De miből? Nincs hozzá elég alapanyag. Kellene egy kis átélt élet. Átélt szerelem, csalódás, bánat, majdnem-halál. Akármi, amiből valamit ki lehetne hozni. De honnan, amikor nem történt semmi? Csak ami történt. Azt pedig nem érdemes szavakba gyömöszölni. Megírva már, kifejtve minden. Arra találták ki a világirodalmat, hogy abban legyen benne minden.

A régiek semmit nem felejtettek ki. A mai szellemi lény kezdheti elölről, hogy mi volt eddig és mire lehet számítani. A mai szellemi lény általában ott kezdi, hogy voltaképpen honnan jön, kik voltak ősei. De ennek semmi értele nincs: mindenki jön valahonnan, mindenkinek vannak ősei. Olyanok, amilyenek, de vannak. Ha még emlékszik őseire. Ha nem emlékszik, kitalál magának ősöket. Az hétszentség, hogy ős, az kell. Valami pont, ahonnan el lehet indulni. A semmiből nem lesz semmi.

Bezzeg, vannak, akik ha silányan éltek is, sok furcsa dolgot ki tudnak találni. Ha nem a saját fejükből, akkor a mások fejéből próbálnak kiszedni történeteket. Valósággal tetvészkednek a mások fejéből véletlenül kipattanó gondolat reményében. Ebben is van valami. A tetvészkedésben. Hátha maradt ott még kimondatlan érdekesség. Ha nincs, úgy is jó. Lehet idézni. Lehet megidézni, lehet hivatkozni, még vitatkozni is. 

Az olvasottság ismérve a hivatkozás. A műveltség ismérve annak fölidézése, hogy valamiről mit mondott valaki. Főleg ismert valaki!

Nyomor, szegénység? Tessék, ott van Dickens. Gazdagság és következményei? Tessék, ott van Joyce. Csak bele kell pillantani. Azt mondja a tunya gazdagokról, „fölveti őket a pénz és a székrekedés”. És milyen jól mondja! Innen már el lehet indulni.   Aztán lesz valahogy az úttal is, amelyen a mai szellemi lény eljutott idáig. Eddig a télig. Amikor se nagy hó, se nagy hideg nincs. Zúzmara is csak bajuszra elég. 

Ideges levelek

Fotó:Haragos Zoltán

Tudtam, hogy ebből baj lesz…

Levél Kuti Mártához

Nemrég egy rövid jegyzetet írtam a Feriforma-blogomba, melynek címe: Karmesteri pálca. (http://elekesfrici.blogspot.ro/)

Tudtam, hogy ebből baj lesz!

Mert mit állítottam ebben a piciny írásban? Azt, hogy „Egy mondatáért már akasztottak föl néhány forró fejű forradalmárt, filozófust, de egy szöveg nélküli zene miatt tudtommal még senkit.” 

Ezt a bejegyzésemet átvette a Káfé Főnix- portál, onnan pedig elolvasta Kuti Márta úrnő, akit nagyon régtől fogva eléggé jól ismerek, s akit értékes cikkeinek, kutatásainak köszönhetően még tisztelek is. Ha nem így lenne, most nem foglalkoznék ezzel az üggyel, az én koromban kár minden elfecsérelt pillanatért.

Mi az ügy lényege? Az, hogy ez az úrnő nekem szökött a fészbukon, hogy : „Aki nem tud arabusul, az ne beszéljen arabusul. Írótól, költőtől ilyen, művészetre, művészetére szégyenteljes írást nem olvastam. Vagy az öregkori elhülyülés jelei?”

Továbbá:” Napi hülyeségeink méltó példája Elekes Ferencnek a jelzett forrásban megjelent jegyzete. Azt hittem, hogy legalább az ő nemzedéke tudja, mi a zenei kultúra. Tudja azt, hogy előbb volt a zene, mint a vers. Hogy magyar vonatkozásban Tinódi és Balassi létező népdalok dallamára írta dalait, zsoltáraink szerzőit ne is említsem. Aki ennyire analfalbéta, az olvasson jelekből, és ne a zenéből. Az emberiséghez legméltóbb találmány a zene. A szó ehhez képest semmi. Mert a zenéből mindenki megérti azt, amit szóval nem tudok elmondani. Én is zenei analfabétának tartom magam, mert nem tudok kottát olvasni, de imádom pl. Mozartot, Gershwint és a sor végtelen az Illés Együttesig a Quinen át Michael Jacksonig. Elekesre már azt sem mondhatom, hogy állati szinten él, mert bebizonyosodott, hogy sok állat és növény zenekedvelő. Hajdani költő létedre, hisz a költészet lényege is a ritmus, hová süllyedtél, Frici? Épp azokat az embereket bántod, akik a legtöbb megnyugvást és örömet szerzik hallgatóiknak, az embereknek. Sajnállak. Nem azért mert beteg vagy, hanem azért mert önmagadhoz is méltatlan vagy.”

Tudtam, hogy ebből baj lesz!

Mert milyenek a nők? Némelyiktől ha megkérdezed, szíveskedjék megmondani hány óra, azt feleli, ma szerda. Vagy péntek. Mert nem figyel oda!

És jön nekem ez a kedves úrnő, fölszólít, hogy aki nem tud arabusul, az ne beszéljen arabusul.

Kedves Márta! Tudsz te angolul? Mert ha tudsz, akkor elolvashatnád a következő, majdnem 1000 oldalas zenetudományi szakkönyvet:  Sosztakovich reconsidered. Exeter, 1998. Toccata Press.

Aki pedig nem tud angolul, hiába is olvas angolul!

Ebből a könyvből, ami engem érdekelt, azt Bojtár Endre így foglalta össze: arról van szó, „hogy milyen kapcsolat van a társadalmi-történelmi körülmények és a zene között, hogy képletesen szólva Mahler vagy Sztálin gyakorolt-e nagyobb hatást az orosz zeneszerzőre, s ezen is túl arról, hogy általában is mit jelent a zene, hogy milyen viszonyban áll egymással a hang  jelentése és a szó jelentése.”

Hát, kedves Márta, látod, nem az én kizárólagos véleményem az, amit írtam abban a jegyzetemben! Most is meggyőződésem, hogy "Egy mondatáért már akasztottak föl néhány forró fejű forradalmárt, filozófust, de egy szöveg nélküli zene miatt tudtommal még senkit.”

Ilyen viszonyban áll egymással a hang jelentése és a szó jelentése!

De ha már nem olvastál sokat erről a témáról, beleköthettél volna más mondataimba, azokba, amelyek kimondottan a te szakmádhoz tartoznak. Mert milyen bolondságokat írtam abban az ideges levélben? Ilyeneket írtam: „ egy bizonyos szöveggel megspékelve, a zene is ér valamit, de sokat nem.” Ez a mondat nem igaz! Játéknak szántam.(talán). Vagy ilyeneket írtam: „ a zene ráültetett szöveg nélkül olyan, mint egy sánta ló.”

Ennél rosszabb hasonlat nincs! Ezt is játékból írtam. Vagy viccből. (talán) 

Ezek lennének „az öregkori elhülyülés jelei? Lehet, kedves Márta, lehet…De te tudhatnád, hogy az öregek játszani is szeretnek. Már amikor nem kínozza őket valami.

Aztán csudálkozol, mondván: „Azt hittem, hogy legalább az ő nemzedéke tudja, mi a zenei kultúra.”

Ó, Márta, Márta! Ma éjjel is fölvettem a mobilomra egy jó zenét, hogy kikeressem reggel a laptopon, ki szerezte azt a muzsikát!

Ó, Márta, Márta! Honnan tudhatnád, hogy 56-ban, az egyetemi kórussal Debrecenben énekeltem, én voltam a basszusos fiú! És honnan tudhatnád, hogy hegedűt is készítettem, s javítottam esztendőkön át! Honnan? Messzire vagyunk mi egymástól egyazon városban, nagyon messzire.

Kíváncsi lennék, szóltál-e Székely Jánosnak 1973-ban, hogy hülyeségeket beszélsz, János! Azt nyilatkoztad, hogy a költészet halott! Szóltál-e? Ugye, egy födél alatt dolgoztatok!

Aztán van még nálad egy hosszú, éles konyhakés, amivel mellékesen oldalba is szúrtál: „Épp azokat az embereket bántod, akik a legtöbb megnyugvást és örömet szerzik hallgatóiknak, az embereknek. Sajnállak. Nem azért mert beteg vagy, hanem azért mert önmagadhoz is méltatlan vagy.”

Azt sem tudod rólam, hogy én, akit csak lehet, megbántok. Ez a természetem. Nem jó természet, tudom. A cigaretta sem jó. Azt is tudom. De szívom. Esendő ember vagyok. Te mi vagy?

Lépjünk egyet:” Elekesre már azt sem mondhatom, hogy állati szinten él…

Mondhatod, Márta, mondhatod. Mondj, amit akarsz. Te tökéletes vagy!