csütörtök, február 26, 2015

Ideges levelek





Nagy Imre: Czegő Zoltán
Kép a régi Káféból

Czegő

Márton Károlynak,
ki nekem újságot, s gyömbért hozott…


"És hogy még most is van képtelen képe betüremkedni a romániai magyar sajtóba..."

A magosságos Isten szerelmére kérlek, vedd észre ezt a mondatot, különös tekintettel a betüremkedés szót vedd észre, s szórd szét kicsi világunkban, mert eleddig ott lapult majdnem kizárólagosan a jobb oskolák természetrajzi szertáraiban, pontosabban a csontvázak koponyáinak varrataiban, eldugva, elfelejtve, ami nem is csoda, mert ma már az élő, jó koponyáknak sincs semmi érdemük, hát akkor a megszáradt, zörgő, poros csontoknak, melyek csak arra valók, hogy mellettük elmenvén, valaki röhögve beléjük rúgjon! 

Ennek a szónak évszázadok óta nem volt ekkora súlya és jelentése, mint éppen most, ezekben az ázásnak kitett napjainkban!


Nem írok Zoltánnak, nem, mert még azt találja hinni, hozzá szeretnék dörgölőzni, pedig nem, inkább kezét szorítanám meg neki, nagy, nagy barátsággal és nemes büszkeséggel, amiért ily gyönyörűen fogalmazott meg egy utálatos jelenséget, igen, egy jelenséget mutatott föl tékozló ujjai között, azt mondja, betüremkedett, hát lehet ezt nem venni észre?


kedd, február 10, 2015

Tél





Zúzmara

Kevés hó, csönd, tűrhető hideg. Zúzmara, csak bajuszra elég. Unalmas nap. Csüggedt varjak két kémény között. Csodálkozó macska.
Mit csinál ilyenkor egy valamirevaló szellemi lény? Hát mit? Azt, amit az újságok szorgalmas, múzsaérett divatja szerint szokás errefelé: „irodalmi tevékenységet fejt ki”.

Fejtene. De miből? Nincs hozzá elég alapanyag. Kellene egy kis átélt élet. Átélt szerelem, csalódás, bánat, majdnem-halál. Akármi, amiből valamit ki lehetne hozni. De honnan, amikor nem történt semmi? Csak ami történt. Azt pedig nem érdemes szavakba gyömöszölni. Megírva már, kifejtve minden. Arra találták ki a világirodalmat, hogy abban legyen benne minden.

A régiek semmit nem felejtettek ki. A mai szellemi lény kezdheti elölről, hogy mi volt eddig és mire lehet számítani. A mai szellemi lény általában ott kezdi, hogy voltaképpen honnan jön, kik voltak ősei. De ennek semmi értele nincs: mindenki jön valahonnan, mindenkinek vannak ősei. Olyanok, amilyenek, de vannak. Ha még emlékszik őseire. Ha nem emlékszik, kitalál magának ősöket. Az hétszentség, hogy ős, az kell. Valami pont, ahonnan el lehet indulni. A semmiből nem lesz semmi.

Bezzeg, vannak, akik ha silányan éltek is, sok furcsa dolgot ki tudnak találni. Ha nem a saját fejükből, akkor a mások fejéből próbálnak kiszedni történeteket. Valósággal tetvészkednek a mások fejéből véletlenül kipattanó gondolat reményében. Ebben is van valami. A tetvészkedésben. Hátha maradt ott még kimondatlan érdekesség. Ha nincs, úgy is jó. Lehet idézni. Lehet megidézni, lehet hivatkozni, még vitatkozni is. 

Az olvasottság ismérve a hivatkozás. A műveltség ismérve annak fölidézése, hogy valamiről mit mondott valaki. Főleg ismert valaki!

Nyomor, szegénység? Tessék, ott van Dickens. Gazdagság és következményei? Tessék, ott van Joyce. Csak bele kell pillantani. Azt mondja a tunya gazdagokról, „fölveti őket a pénz és a székrekedés”. És milyen jól mondja! Innen már el lehet indulni.   Aztán lesz valahogy az úttal is, amelyen a mai szellemi lény eljutott idáig. Eddig a télig. Amikor se nagy hó, se nagy hideg nincs. Zúzmara is csak bajuszra elég.